26.fejezet

   Kris Pov

   - Ez volt a mi történetünk - tekintett rám barátom, miközben én a plafont néztem és hallgattam a történetét, jobban mondva, a történetüket. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyenek is voltak azelőtt, hogy találkoztam volna bármelyikükkel is és nagyon furcsa volt Kai szájából hallani, hogy hogyan is érzett LuHan iránt, mielőtt velem találkozott volna. Leginkább az zavart, hogy ezt ilyen könnyedén mondta és arról a személyről beszéltünk, akit nemrég még kézen fogva láttunk, az egyik legjobb barátommal, akiről nagyon régen nem hallottam. Ahogy ott feküdtünk az ágyamon, egymás mellett és hallgattam a történetet, mintha egy mese lett volna, amit nekem el kellett hinnem, de mégsem akartam, mert túlságosan fájdalmas volt. Szóval, akkor Kai volt LuHan előző barátja, de nem értem mi történt hogy LuHan ennyire félt tőle, mert mesélt olyanokat, hogy egy bizonyos ember megkeserítette az életét, de nem tudtam elképzelni, hogy Kai lenne az, erre meg nem akartam rákérdezni, mert nem szándékoztam megvádolni semmivel sem, mivel mégis a barátja voltam, meg.. LuHan már a múlt. Ezt magamban kimondani még fájdalmasabb volt, minthogy hangosan kiejteni a szavakat akármikor. Mikor megláttam, nem bírtam hinni a szememnek és képtelen voltam elképzelni, hogy az egyik legjobb barátom miatt szakított velem. Mondjuk a legfőbb oka a szakításunknak az a bizonyos csók volt, de nem hittem hogy Lulu csak azért szakított velem, mert ha nem találkozott volna Sehunnal, akkor lehet az iskolában meg tudtuk volna beszélni a dolgokat és tisztázunk mindent, és akkor most is együtt lennénk. De mégis hogy gondolhattam én erre, mikor a barátom mellettem feküdt és várta a reakciómat, aki iránt éreztem valamit, mást, mint LuHan iránt, de nagyon hasonlított rá. Nem mondtam magamat szerelmesnek, de valahogy mégis annak éreztem magam, mert amikor már LuHan és Sehun eltűntek a szemünk elől, megfogta a kezemet és így sétáltunk el a kávézóig, majd mikor ott vettünk magunknak kávét, eljöttünk hozzánk és végig a kezemet fogta, ami hatására melegség járta át a testemet, mint amikor LuHan kezét foghattam. Miért hasonlítottam össze őket mindig? Ez így nem volt helyes, és csak bajt fogok okozni a hezitálásommal.
   Egyértelműnek kellene lennie az érzéseimnek Kai iránt, de még annyira friss volt minden, hogy nem tudtam néha nem LuHanra gondolni, főleg azok után, hogy ma beszélhettem vele, ami az elmúlt majdnem egy hónapban nem sikerült. Utoljára akkor beszéltünk "igazán" mikor szakított velem az iskola udvaron, majd Suho és Chen próbáltak talpra állítani, de akkor nem bírtam velük egy légtérben lenni, csak arra vágytam, hogy annak az embernek elmondhassam a bajaimat, akire igazán számíthattam, mert be kellett hogy valljam, amióta megtörtént az a csók, mintha Suhoval elveszítettük volna egymással. A legjobb barátok voltunk, mégis amikor LuHan nem jött három hétig iskolába, akkor kezdtem azt érezni, hogy elveszítettük a másikat és ez nagyon is bántott. Nem tudtam megérteni, hogy ez mégis hogy jöhetett létre, de vissza akartam szerezni a barátom, akire mindig számíthattam, de ez nem sikerült. Az elmúlt hónapban nem is beszélgettünk szinte, sokszor nem is láttam, ha mégis akkor is LuHan mellett volt vagy éppen Chennel ment haza, és ez fájt igazán, hogy fontosabb volt neki, a volt barátom, mint én, talán ezért is hidegültem el tőle én is. Nem vádoltam semmivel, csak fájt egyszerűen, hogy "lecserélt" egy másik emberre, de ez az ő döntése volt, viszont egy utolsó beszélgetést mégis megérdemelhettem volna, de nem volt.
   Hirtelen arra eszméltem fel, amint két puha ajak vándorolt ajkaimra és lágyan hintett puszikat enyéimre. A szemeim elkerekedtek, amikor Kai gyönyörű arcát pillantottam meg közvetlen közelről és realizáltam, hogy az imént kaptam meg tőle első csókomat, ami a mi kapcsolatunk kezdetét jelentette, ha jól gondoltam. Kellemes érzés volt, ahogy ajkai selymesen súrlódtak enyéimmel, miközben egyik kezével átnyúlt testemen és megtámaszkodott az ágyon. Ahogy az az ismerős tett tudatosult bennem, lehunytam pilláimat és viszonoztam kedves gesztusát, miközben kezemet nyakára csúsztattam, majd onnan bele sötét tincsei közé, úgy tartva magamnál hosszasan. Mikor mind a kettőnknek oxigén hiányos lett tüdeje lassan váltunk el egymástól és kissé lihegve kapkodtuk a levegőt, de Kai akkor is csak vigyorgott rám, ami sosem tűnt el arcáról.
   - Úgy tűnik sikerült visszarángatnom téged a valóságba - nyomott egy lágy puszit ajkaimra, majd kissé eltávolodott, hogy láthassa arcomat. Elmosolyodtam mondatára és aranyos tettére, majd megsimogattam arcát és egy aprócska sóhaj szökött ki ajkaimon. - Min gondolkoztál el ennyire, hogy körülbelül öt percig a szemed sem rebbent? - kérdezte tőlem tapintatosan, miközben arcomat fürkészte tekintetével, hátha megleli valamelyik rezzenésemben a választ. Beharaptam az ajkaimat és próbáltam végiggondolni, hogy is mondjam el neki, hogy az előbb éppen azon gondolkodtam, milyen is volt az az idő, amit LuHannal töltöttem, ezt csak nem mondhattam a szemébe, főleg azok után, hogy az előbb csattant el első csókunk.
   - Azon gondolkodtam, hogy vajon újra fogok-e tudni beszélgetni JoonMyunnal, mert az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól és.. hiányzik a legjobb barátom - vallottam be gondomat, ami félig-meddig igaz is volt, mert tényleg hiányzott Suho, de nem ez volt a fő oka hallgatásomnak. Nem mondhattam el neki, mikor ő így érzett irántam, nem törhettem össze és ronthattam el a legtökéletesebb pillanatot, így inkább magamban tartottam bajomat és hagytam, hagy vigyen magával az ár. Ki tudja, talán egyszer ezt a napot meg fogom bánni, megbánni hogy elkezdtem ezt a kapcsolatot, de nem akartam ennyire pesszimistának tűnni, így inkább elfelejtettem mindent, ami a múltban történt és inkább Kaira koncentráltam, aki édes szavakkal nyugtatgatott. Hogy meg fogom oldani a gondjaimat Suhoval és ismételten fogunk beszélgetni, ahogyan azt régen is tettük. Valamiért teljes mértékben elhittem neki, hogy minden olyan lesz, mint régen, de valamiért mégsem lesz minden olyan, mint régen, mert.. akkor nem LuHan lesz mellettem, hanem ő, de nem bántam. Mindenkinél bekövetkezik egy kis változás, így nálam sem lehet akkora gond, hogy új kapcsolatot kezdtem, miután vége volt az előzőnek. Nem egyből jöttünk össze, nem feküdtem le vele, nem vele csaltam meg - ami nem is történt meg -, szóval szabadon és tisztán vághattam neki az ismeretlennek.
   Mikor Kai nyugtatgatott, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki az előbb horzsolta le a térdét és az anyukája vigasztalta, de nem bántam, hogy így éreztem magam, szükségesnek éreztem egy kis pátyolgatást, így hagytam, hogy Kai simogassa hajamat és arcomat, és néha egy-két aprócska csókot hintsen arcomra. Egy idő után meguntam, hogy csak arcom és homlokom érezhette ajkai súlyát, így mikor arca éppen fölöttem volt, felhajoltam és csókoltam ajkaira, miközben egyenesedtem feljebb. Belemosolygott a csókba és kezét arcomra helyezte, miközben engedte, hogy eldöntsem ágyamon és feléje másszak. Ajkait lágyan faltam és egyszerűen nem bírtam betelni velük, de lehet inkább azért voltam ennyire kiéhezve egy csókra, mert lassan másfél hónapja, hogy nem ért ajkamhoz egy másik, mikor azelőtt, naponta érintették. Függőségemmé vált Kai ajkai, ahogy azok enyéimmel együtt szinkronban mozogtak, egyszerűen a legeslegjobb kábítószeremmé váltak, és nem akartam, hogy valaha is leszokjam róluk. Egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, éreztem, ahogy a vágyakozás és a hiány átveszi tudatom felett az irányítást és egyre csak haladtam előre, egészen addig, hogy magamévá tegyem ott a szobámban Kait, és nem érdekelt, hogy még csak most lettem a barátja, egyszerűen vágytam arra, hogy valaki szeressen és viszonozza minden egyes gesztusomat, amit én valaha is adtam neki. Úgy vettem észre, hogy Kai egyáltalán nem ellenezi közeledésemet, egyre hevesebben csókolt ő is és húzott magához, mintha mind a ketten ugyan arra gondoltunk volna, de semmi sem lehet tökéletes természetesen, mert persze anyámnak éppen most kellett bekopogni és közölni velünk, hogy készen volt a vacsora. Ahogy elváltam Kai negédes ajkaitól és válaszoltam anyának, kissé kitisztult az agyam és rájöttem, hatalmas nagy baromságot akartam az előbb csinálni, még szerencse, hogy anya kopogott.
   Lemásztam Kairól és leültem mellé az ágyra, majd bambulni kezdtem magam elé, mert fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi a csudát akarhattam az előbb. Rohadtul nem akartam elsietni semmit, meg.. még csak most jöttünk össze, egyáltalán nem fekhettem le vele egyből, mert aztán biztos hogy minden a feje tetejére állt volna, na meg.. Kai nem az a passzív fél típus, meg amikor LuHannal együtt volt, ő volt az aktív fél. Nálunk akkor szóba sem jöhetett egy együttlét, mert mind a ketten aktívak voltunk, így esélytelen volt bármilyen szexuális kapcsolat. Egyáltalán, hogy gondolhattam, hogy lefekszem vele most, mikor lehet úgy megsértettem volna, mert képes lettem volna őt taszítani a passzív szerepbe, és nem magamat, pluszba, ki tudja.. lehet nem is működne közöttünk. Elmélkedésemből Kai ajkai zökkentettek ki, amint arcomra egy édes puszit nyomott.
   - Megint elbambultam, igaz? - mosolyodtam el.
   - Igen - kuncogott. - De nem baj. Nagyon szép az arcod, mikor gondolkodsz valamin, mintha a világ össze gondját meg akarnád oldani egyedül és ez nagyon vonzó - mosolygott rám, és én elnevettem magam bókja hallatán.
   - Köszönöm - fordítottam felé fejemet és megpusziltam ajkait, majd lementünk anyáékhoz vacsorázni. A vacsora kellemesen telt, Kaijal eldöntöttük, hogy még nem mondjuk el a szüleimnek, hogy együtt vagyunk, mert meg akartuk várni, hogy elteljen egy kevéske idő. Mikor a vacsora után elkezdtünk mosogatni - anyáék felmentek az emeletre -, így Kaijal kettesben voltunk, de körülbelül úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini, aki először volt a barátjával kettesben. A mosogatónál álltam és a tányérokat öblítettem el, mikor megéreztem, ahogy Kai hátulról átölelte derekamat és fejét karom mellé tette, így nézte mit is csináltam. Elmosolyodtam cselekedetén, mert hihetetlenül aranyos volt, ahogy figyelt engem és ez akaratlanul is, de LuHanra emlékeztetett, ahogy aprócska kezeivel próbált átölelni, ahogy gyengéden simított végig arcomon, minden egyes mozdulat, amit Kai csinált, emlékeztetett rá. Nem akartam LuHanra emlékezni, összetörte minden reményemet, és mikor ma láttam őt Sehunnal, az aprócska reményem is elszállt, amit tápláltam még, de ő nem akart már engem. El kellett felejtenem és erre a legjobb módszer, ha minden egyes gondolatom Kai körül forgott, ami nem nehéz megtennem, csak egyszerűen LuHan beletuszkolta magát a tudatomba.
   Elhatároztam magam, mostantól nem gondolok LuHanra és minden figyelmemet Kainak szentelem, aki megérti az érzéseimet, és nem fog magamra hagyni. Ahogy eltelt az egyik nap, úgy telt el a másik, így észre sem vettem, de a téli szünetnek egyből vége is szakadt, de nem bánkódtam, mert Kai velem volt minden egyes nap, így sosem unatkoztam. Amikor elkezdődött a suli, a szokásos időben keltem, elvégeztem minden reggeli dolgomat, majd felöltöztem és éppen indultam volna az iskolába, mikor az ajtóm előtt egy meglepetés várt, jobba mondva valaki várt. Mikor megláttam mosolygós arcát, amint jó alaposan felöltözött, mint azon a napon, amikor először találkoztunk, hirtelen felidézte bennem azt amikor először pillantottam meg arcát és akaratlanul is, de elkuncogtam magam. Odasétáltam hozzá, mire minden köszönés nélkül hajolt rá ajkaimra és adott egy jó reggel-t csókot, ezt sosem fogom megszokni. Mikor elváltunk egymástól, megfogtam a kezét és elindultunk az iskolám felé, tudtam jól, hogy neki kicsit később kezdődött a tanítás, mint nekem, így nyugodtan sétáltunk az ismerős utcákon, egészen az épületig, amiben tanultam. Kissé elszomorodtam, hogy el kellett válnom tőle, de mikor megéreztem ajkait, egyből elfelejtettem minden szomorúságomat és bajomat. Miért volt egy aprócska érintés ilyen hatással rám? Szinte levegőt nem akartam venni, hogy el ne kelljen válnom azoktól a mézédes párnáktól, melyek elbódítottak. Mikor aztán elváltunk egymástól és ellentétes irányba vettük az irányt, megkezdődött a nap, amitől kissé tartottam, mivel körülbelül öt-hat nap telt el azóta, hogy LuHannal és Sehunnal összefutottunk.
   Kíváncsi voltam, vajon LuHan hogyan reagál jelenlétemre, de aznap egyáltalán nem láttam, ahogy az elkövetkezőn és az azutánin sem, és ez így ment majdnem év végéig, ahol is megpillantottam Sehunnal, amint az előbb említett gratulált az érettségijéhez. Oda akartam menni, hogy gratuláljak neki, de egyszerűen képtelen voltam rá, mert ekkor már annyira komoly volt a kapcsolatunk Kaijal, hogy megcsalásnak éreztem azt, ha csak LuHan közelébe mentem. Persze erről szó sem volt, de mégis így éreztem, így inkább hazafelé vettem az irányt, mert ott várt drága párom, mivel neki már megvolt egy nappal ezelőtt az érettségije. Furcsa volt belegondolni abba, hogy Kai egy évvel idősebb, mint én, mégis sokkal gyerekesebben viselkedett nálam, így képtelen voltam komolyan venni őt néha, de ezeken csak jókat nevettünk. Már lassan fél éve voltunk együtt, így szinte úgy éreztem ez a kapcsolat örökre szólt, mivel olyan dolgokat műveltünk együtt, amiket LuHannal sosem tettem, és itt nem a közösülésre gondoltam, mivel az még nem történt meg közöttünk. Nem éreztük azt, hogy nekünk már meg kellett volna tennünk, inkább vártuk a pillanatot, amikor mind a ketten készen álltunk rá, és tényleg komolynak gondoltuk a dolgokat. Az olyan dolgok alatt azt értettem, hogy nem egyszer adtunk egymásnak segítő kezet, amikor a másikunknak olyan szinten feszített a nadrágja, hogy az már a másiknak volt zavarba ejtő, így készségesen segítettünk párunknak, amit sosem csináltunk LuHannal. Mi nem így kezdtük a kapcsolatunkat és amikor ezek a dolgok megtörténtek közöttünk, akkor ébredtem rá, hogy mi LuHannal túlságosan hamar jöttünk össze. Nagyon rövid volt az az időszak, amikor ismerkedtünk, mikor mindent megtudtunk a másikról, így minden egyes dolgot elsiettünk és ez vezetett addig, hogy egy apró csók miatt mindennek vége szakadt. Általában erre azt mondták a felnőttek, hogy diákszerelem, és ebben tökéletesen igazuk volt. A LuHannal való kapcsolatom, csak egy diákszerelem volt, nem egy olyan komoly kapcsolat, ami most Kaijal volt, és talán ezért nem akartuk elsietni a dolgokat.
   Egyszer, nagyjából másfél hete történhetett, hogy éppen egymást kényeztettük az ágyba és egyszerűen már nem bírtam várni, mert annyira kívántam, hogy azt szavakba nem lehetett foglalni, így szépen eldöntöttem az ágyunkon és elkezdtem tevékenykedni nyakán. Édesen kényeztettem bőrét, miközben ajkai közül gyönyörű sóhajok szöktek ki, így bátorítva arra, hogy folytassam tevékenységemet. Ahogy haladtam egyre lejjebb úgy éreztem, hogy valami nagyon nem stimmelt Kaijal, mert ahogy levettem róla pólóját, majd nadrágját és már csak egy alsónadrág választott el minket, de ahogy az anyagon keresztül kezdtem el simogatni, egyből odakapta kezét leállított. Teljesen megdermedtem és egyszerűen nem értettem, miért is állított le, amikor nem egyszer értem már így hozzá, csak akkor nem terveztem lefeküdni vele. Ráemeltem tekintetemet és akkor döbbentem rá mindenre, mikor íriszébe néztem és megláttam azt az aprócska félelmet, ami belőlem is előbukott volna.
   - Sajnálom Kris, de.. - mondta kissé dadogva és láttam, ahogy zavarban volt - ez nekem nem megy. Mármint arra célzok, hogy én még sosem voltam alul és nem is terveztem, hogy ott leszek.
   Mikor ez a mondat megütötte fülemet, tudtam, hogy mi soha az életben nem fogunk lefeküdni egymással, mert egyikünk sem passzív fél, így képtelenség, hogy közöttünk bármiféle szexuális tevékenység megvalósuljon, ahogy azt gondoltam még fél évvel ezelőtt. Nem passzoltunk egymáshoz, ilyen szempontból, de más szempontból meg igen, és ezt utáltam az egészben, hogy ebben az egyben nem voltunk megfelelőek egymásnak. Egyszerűen vágytam arra, hogy megkaphassam Kait, de ő rohadtul nem akarta nekem adni magát, és meg kellett mondjam és sem rajongtam a gondolattól, hogy ő legyen az aki irányt, mert egyáltalán nem voltam az a típus, aki megengedte, hogy kiszolgáltatott legyen a másik félnek. Ekkor és ott megbeszéltük, hogy ez sosem fog működni közöttünk, vagyis csak szexuális értelemben, mert azóta is együtt voltunk és jól éreztük magunkat. Együtt.
   Ahogy a lakás elé értem és bedugtam a kulcsot a megfelelő helyre, majd elfordítottam és meghallottam a megszokott hangot, nyugodtan léptem beljebb közös lakásunkba. Levettem magamról cipőmet, táskámat a földre tettem, majd beljebb mentem, egészen a hálószobánkig, mert sejtettem, hogy ott fogom megtalálni, mivel még aludt. Ezt azért tudtam, mert tegnap este volt a bankettje, így későn, jobban mondva inkább hajnalban jött haza kissé másnaposan, ezért még mélyen aludt, ezzel próbált javítani állapotán. Beléptem közös hálónkba és megpillantottam, amint az ágyon betakarva, ahogy ott hagytam reggel, ugyan úgy feküdt és ez megmosolyogtatott. Odasétáltam hozzá és egy aprócska csókot nyomtam arcára, mire csak másik oldalára fordult és aludt tovább, így nem is zavartam. Gyorsan átöltöztem egy itthoni szerelésbe, majd a konyhába mentem, hogy valami ebédet összedobjak magunknak. Nem voltam valami nagy konyhaművész, de mióta együtt éltünk, ami már lassan másfél hónap, meg kellett tanulnom és eléggé jól ment, mivel Kai sokat volt itthon, mert neki nem kellett bejárnia órákra, de helyette az érettségire készült, így készítenem kellett neki minden napra meleg ételt, amit tegnap elfelejtettem, mivel amikor az érettségi után hazajött, csak átöltözött és ment a bankettjére. Csupán negyed órát volt itthon, majd el is ment, azóta nem is beszéltünk, csak hajnalban amikor bedőlt mellém az ágyba, elmotyogott egy "Mennyire szeretlek" mondatot, majd el is aludt, ilyenkor olyan volt, mint egy kamasz, ami már nem volt igaz rá és ez mostanában egyre csak sűrűbb volt. Egyáltalán nem zavart, ha gyerekesen viselkedett, csak egy idő után már nem volt kedvem és hangulatom igazodni hozzá, meg hiányzott, hogy ő kényeztessen egy kicsit. Amióta csak összeköltöztünk megváltoztak a dolgok, egyszerűen más volt minden, amit nem tudtam megmagyarázni. Azt hittem megismertem fél év alatt, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon nagyot tévedtem. Nem tudtam például azt, hogy imádott a barátaival elmenni inni, amit én nagyon nem szerettem, így engem sosem vitt magával, ezért sokszor csak hajnalban találkoztunk, amikor hazabotorkált. Valamikor hihetetlenül fel tudott idegesíteni, főleg, akkor ha olyat kértem tőle, ami nem egy nagyon nagy feladat, minthogy mosogasson el, de ezt sem tette meg az utóbbi időbe, így amikor suli után hazaértem, mindig el kellett mosogatnom utána, mert az aznapi tányéradagja ott várt a mosogatóba. Az érettségi miatt nem erőltettem rá, de azért mától megcsinálhatja ő is, mert nem a felesége voltam, aki itthon volt és végezte a háztartást. Én is ugyanúgy dolgoztam, ahogyan ő és néha én is fáradt voltam, ahogyan ő is, de valamikor nem nagyon vette tudomásul, hogy nem csak egyedül élt, hanem azzal akit szeretet.
   Mikor elkészült az ebéd, megfogtam adagomat és a nappaliba mentem, hogy elfogyaszthassam művemet, de ahogy leültem elment minden étvágyam, így a kis asztalra helyeztem a tányért és néztem ki az ablakon. Teljesen elment minden kedvem a mai naptól, mert mikor megláttam őket, hogy mennyire is boldogok együtt, egyszerűen arra vágytam, hogy nekem is olyan életem legyen, de nem volt. Csak ültem és bambultam ki az ablakon egészen addig, míg meg nem hallottam a hálószoba ajtajának halk nyikorgását, picit elmosolyodtam, mert elképzeltem az arcát, hogy mennyire is másnapos lehetett szegény. Mikor úgy éreztem nagyjából ott kellett lennie a konyhába, hátra néztem és megpillantottam, amint a konyhába lépett hihetetlenül komás fejjel és elaludt hajjal, egyszerre volt nevetséges és irtó dögös látvány. Imádtam amikor ilyennek láttam és egyszerűen minden adandó alkalommal megkívántam azokat a gyönyörűséges telt ajkakat. Mosolyogva intettem neki az asztal felé, ahol az ebédje foglalt helyett, de inkább kikerülte az asztal és odajött hozzám, jobban mondva leült mellém és eldőlt, hogy feje combomon helyezkedjen el. Mosolyogva simogattam meg haját, mire helyezkedni kezdett mellettem és jobban bújt hozzám.
   - Milyen volt az évzáró? - kérdezte egy kis idő múlva komás hangon.
   - Unalmas - vontam vállat, miközben simogattam haját. - Milyen volt a bankett? Hajnalban eléggé fáradt voltál, így nem kérdeztelek.
   - Jó volt. Ott voltak a tanárok, beszélgettünk, majd olyan kilenc óra lehetett, amikor elkezdődött a buli része, de egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mi a fene történt utána, csak arra emlékszem, hogy befeküdtem melléd és aludtam - magyarázott halkan és hallani lehetett a hangján, hogy nagyon álmos.
   - Hát eléggé szép állapotban értél haza meg kell mondjam.
   - Ezt hogy érted? - fordította felfelé arcát, hogy rám nézhessen.
   - Úgy, hogy egyszer sem voltál még ennyire részeg - néztem szemébe.
   - Mi a baj azzal, hogy részeg voltam? Talán megvertelek?
   - Dehogy. Nem csináltál semmit.
   - Akkor mégis mi a baj abban, hogy elmentem bulizni és ittam? - húzta fel értetlenül szemöldökét.
   - Semmi, csak tudod jól, hogy utálom a piát és félek, hogy valami bajod esik.
   - Én meg bulizni akarok. Miért baj ennyire, hogy eljárok a barátaimmal? Egyáltalán nem értelek Kris - ült fel, majd felállt és konyha felé vette az irányt.
   - Kai - álltam fel és követtem. - Nem így értettem - fogtam meg kezét.
   - Akkor mégis hogyan? Minden adandó alkalommal, amikor elmegyek bulizni, mindig húzod a szádat és panaszkodsz, hogy milyen vagyok másnap. Miért baj, hogy szórakozni akarok egy kicsit a barátaimmal? - rántotta ki kezét ujjaim közül.
   - Hiányzol.. - mondtam halkan, miközben lehajtottam fejemet.
   Sóhajtott egy hatalmasat, majd elém lépett és megölelt. - Te is nekem. Sajnálom, hogy kiakadtam. Bocsáss meg. Tudod, hogy ilyenkor könnyen felkapom a vizet mindenen - mondta, miközben arcát nyakamba temette és szorosan ölelt.
   - Tudom - motyogtam és átöleltem karjaimmal. Egyszerűen hiányzott, hogy végre együtt töltsünk egy kis időt és foglalkozzunk egymással, mert tényleg hiányoztak már a közösen eltöltött percek.
   Azon a délutánon kissé mintha összekovácsolódtunk volna Kaijal, mert megtaláltuk a közös hangot és mind a ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy jó lenne egy kis pihenés mind a kettőnknek olyan szempontból, hogy végre egymással kéne töltenünk időt, de erre inkább Kainak kellett rájönnie. Délután együtt punnyadtunk a kanapén, majd közösen vacsoráztunk, beszélgettünk, este elmentünk együtt fürdeni, az ágyba fekve pedig kényeztettük egymást, míg végül el nem aludtunk egymást mellett. Nagyon hiányoztak már az ilyen pillanatok, ezért másnap feltöltődve ébredtem Kai mellett, aki az igazak álmát aludta még reggel. Néha minden egyes pillanatunk tökéletes volt, de valamikor képes volt minden a feje tetejére állni és olyan apróságokon kaptunk össze, amin egy épeszű ember soha, talán azért is történt ez, mert mind a kettőnkben kielégületlenség volt, mivel nem olyan szintű szexuális kapcsolatunk volt, amire vágytunk, de ezt sosem kötöttük egymás orrára, pedig nagyon is jól tudtuk mi a bajunk egymással. Megrögzötten vártuk mikor adja be a derekát a másik és engedi meg, hogy a másik kerüljön a domináns szerepbe, de mind a ketten túlságosan makacsok és büszkék voltunk, így ez sosem következett be és nem is fog, soha.
   Teltek-múltak a napok és végül nyár közepén járhattunk, mikor éppen késő este mentem haza, mert sokáig dolgoztam, jobban mondva túlóráztam, mivel az egyik munkatársam lebetegedett és nem tudott senki sem beugrani helyette, így kénytelen voltam 14 órán keresztül a kassza mögött állni és kiszolgálni az idegesítő vendégeket. Ahogy folyamatosan jöttek és jöttek, egyszerűen nem akartak elfogyni, mintha csak a világ vége söpört volna végig a városban, annyira megrohamozták a kis boltot, mert ekkora forgalom még sosem volt. Délre mentem dolgozni, mert mindenképpen Kaijal akartam reggelizni, mivel az utóbbi időben megint elkezdett bulizni, amikre természetesen engem nem vitt el, mivel utáltam az ilyeneket, így általában egyedül reggeliztem vagy voltam otthon amíg ő jól szórakozott. Nem szóltam érte, mert azért mégsem zárhattam be a házba, hogy várjon engem otthon minden nap és csak rám figyeljen, de azért mégis jól esett volna, ha nem csak a barátaival töltené az idejét, hanem velem is, ha már én voltam a barátja. Semmi bajom nem volt azzal, hogy eljárt szórakozni, de amikor egy héten négyszer ment el, aztán másnap körülbelül délig nem kelt fel, utána én meg dolgoztam, így egyáltalán nem tudtunk együtt lenni semmilyen értelemben és egyszerűen hiányzott az, hogy beszélgessünk, mintha csak egy lakótárs lennék a szemében és nem az a személy akit szeret, de már kezdtem azt érezni, hogy egyáltalán nem voltam fontos számára. Elkezdett távolodni tőlem, csak egy-két aprócska csókot kaptam tőle, vagy épp egy simogatást, de ennél több nem volt, mintha már nem lenne szerelmes belém. Én minden pillanatban, amikor csak lehetett megöleltem, vagy hosszasan megcsókoltam, de eléggé sokszor bontakozott ki ölelésemből vagy vetett véget csókunknak és ekkor kezdtem el azt érezni, már semmi sem volt a régi.
   Reggel sem volt semmi sem rendbe vele. Mikor felkeltünk egy csókkal üdvözöltem, ahogy mindig is, de most nem viszonozta azt, mondván fáradt és büdös a szája, így nem akar csókolózni, ezt még úgy elviseltem, de mégis fájt, aztán jött a reggeli. Ott egyáltalán nem nézett rám, pedig direkt miatta mentem később dolgozni, hogy délelőtt együtt lehessünk, de úgy tűnt őt ez nem izgatta egyáltalán. Teljesen lelombozódva indultam el dolgozni és még az egyik munkatársam rá is kérdezett miért voltam ennyire szar állapotban, de nem nagyon akartam az orrára kötni, hogy a szerelmi életem a romokban, mert nem tartozott rá, meg éreztem holnapra úgyis lenyugszom szóval felesleges idegeskednem, de arra nem számítottam, hogy a műszakom közepén közlik, hogy bent kell maradnom hajnali kettőig, mert aki jött volna utánam lebetegedett. Azt hittem ezt a nap nem lehet ennél rosszabb, de megtörtént, természetesen mondtam, hogy persze bent maradok, csak hagyj írjak egy üzenetet, így mikor kimentem az öltözőbe, írtam Kainak, hogy csak éjszaka jövök haza és ne várjon este, majd visszamentem dolgozni. Amikor csak tudtam kiosontam wc-re, hogy megnézzem mit is válaszolt rá, de nem jött semmi, egy nyamvadt oké sem, semmi, így felhívtam, de nem volt kapcsolható. Ennyire megharagudott volna vagy miért nem veszi fel? Egyszerűen aggódtam, hogy miért nem jelentkezett, így hagytam neki üzenetet, de amikor megláttam, hogy még hajnali kettőkor sem jött válasz így már komolyan félni kezdtem, hogy mi baja lehetett.
   Mikor már az utcánkban jártam, kapkodtam a lábaimat, hogy minél előbb otthon lehessek és megnézhessem minden rendben van-e vele. Már előre kigomboltam a kabátomat, hogy csak le kelljen dobnom a földre, és mehessek a háló felé, hogy láthassam szerelmemet. A bejárati ajtót halkan nyitottam ki, hogy véletlenül fel ne ébresszem, ha alszik, majd becsuktam magam mögött. Felkapcsoltam a lámpát és két pár cipőt pillantottam meg a kabátok alatt és egy idegen kabátját, amit nem ismertem és egyáltalán nem volt Kai stílusa. Teljesen értetlenül meredtem a kabátra, majd a cuccaimat letettem az előszobába és indultam el a hálónk felé, mert úgy éreztem ott kapom meg a megfelelő választ minden kérdésemre. Ahogy haladtam a közös szobánk felé, úgy kezdett el összeszorulni a szívem, mert valami nem hagyott nyugodni, ami valamiért befészkelte magát a fejembe, így másra sem voltam képes gondolni, csak arra a kis szálkára. Mikor a szobához értem, lassan lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót, de mikor az kitárult egyáltalán nem az fogadott, amire számítottam. Az volt végig a fejemben, hogy Kai egy dögös, szőke csajjal kefél éppen a közös szobánkban és megcsal vele, nos.. nem sokat tévedtem ezzel kapcsolatban.
   A szoba halvány lámpafényben úszott, mindent láttam, amit látnom kellett, nem voltak teljesen kivehetőek a vonalak, de ami fontos volt, azt láttam. Kai az ágyban feküdt meztelenül, ezt abból következtettem, hogy a nadrágja, a pólója, na meg az alsó nadrágja az ágy mellett hevert, konkrétan le volt dobva és nem érdekelte, hogy engem zavart a rendetlensége, de most nem tudtam ezért haragudni rá, mert inkább más zavarta tekintetemet, ami egy idegen nadrág, ing és alsónadrág volt. Ahogy egyre feljebb emeltem tekintetemet, megláttam azt az idegen alakot abban a szobában, amibe csak Kai és én tehettük be lábunkat, de valaki befurakodott és az én helyemre pályázott. Ahogy feltekintettem először Kai riadt arcát láttam meg, majd az idegenét, akit először nem ismertem fel, de ahogy jobban megnéztem rá is jötten ki is volt ő. Semmit sem változott, csak felnőttesebb lett. Ahogy tudatosult bennem, hogy mi történt Kaira néztem.
   - Legalább a szemembe mondhattad volna, hogy meguntál és eleged van belőlem - hánytam a szemébe szavakat. - Nem az fáj, hogy kurvára megcsalsz valakivel, hanem hogy pont azzal az emberrel teszed, aki miatt az előző kapcsolatom is tönkrement! - böktem az illető felé, aki nem volt más, mint JunHong, aki lekapott a suliudvaron és azt látta LuHan, így vége volt a kapcsolatunknak és most megint miatta volt vége a kapcsolatomnak. - Kész! Befejeztem ezt az egészet! - a szekrényhez mentem, nagy ívben kikerültem JunHongot, egy táskát kirángattam és belevágtam minden cuccomat, majd kisiettem a szobából. Képtelen voltam egy légtérben lenni velük, főleg JunHonggal, egyszerűen gyűlöltem azt a gyereket.
   - Kris! - hallottam meg Kai hangját, majd amikor megfordultam pont előttem termett és ajkaimra hajolt. Egyből rátettem kezemet karjára és eltoltam magamtól, mert nem akartam hozzáérni, egy olyan emberhez, aki ilyen undorító módon csalja meg a barátját.
   - Ne érj hozzám! Nem akarlak látni többé! A többi ruhámért, majd később visszajövök, de nem akarlak akkor itt találni - léptem el tőle, majd megfogtam a cuccaimat, majd a kabátomat is felvettem.
   - Kris kérlek! - próbálkozott még mindig Kai. - Én nem akartam, csak.. egyszerűen már annyira kívántam, hogy valakivel szexelhessek, hogy nem bírtam magammal. Ne haragudj. Kérlek Kris. Nem akarlak elveszíteni! - ragadta meg karomat, mire csak kirántottam kezemet és az, az arcán csattant.
   - Aláztak már meg életemben, azokat mind elviseltem, de életemben nem aláztam meg ennyire, mint ahogy azt te tetted. Hogy azzal az emberrel csalsz meg, aki miatt elvesztettem életem szerelmét, hát az övön aluli volt! - förmedtem rá.
   - Már megint LuHannal jössz. Mi a fenéért nem tudod elfelejteni végre?! Mindig éreztem a kapcsolatunkban, hogy én csak egy pótlék vagyok, amíg vissza nem szerzed magadnak, és jól is gondoltam. Te még mindig őt szereted, én csak egy tartalék voltam számodra!
   - Ezt te mondod? Szerinted, amikor hulla részegen hazajöttél, miért voltam úgy kiakadva mindig? Minden egyes alkalommal úgy öleltél magadhoz, hogy LuHan nevét mondtad és még mosolyogtál is közben!! - üvöltöttem vele. - Szerinted az nekem hogy esett? Te is ugyan úgy szerelmes vagy belé, ahogy én! Ne merj ellenkezni, mert tudod jól, hogy igazam van. Engem akarsz beállítani rossznak, mert nem voltam hajlandó a passzív szerepet elfogadni, arra fogod ezt az egészet, hogy miattam nem kaptad meg azt a kielégülést, amit csak a szex ad meg! Te miért nem akartál alul lenni? Miért nem fogadtad el azt, hogy te legyél alul? Te miért nem akartad? Hallgatlak! - üvöltöttem mindent bele képébe, miközben kezét az arcára tette, ahol az előbb megpofoztam. Vártam, hogy választ adjon minden egyes kérdésemre, de tudtam jól, hogy őszinte választ úgysem kapok, mivel az egész kapcsolatunk egy nagy hazugság volt, amit csak mi akartunk tökéletessé varázsolni. Összegomboltam kabátomat, majd a kezembe vettem minden cuccomat és utoljára ránéztem. - Ég veled - ezzel kiléptem az ajtón és hátrahagytam mindent, amiben eddig hittem és az egyetlen hely felé tartottam, ahol biztos nem fognak átverni. Ahogy az utcán sétáltam egyszer sem tekintettem hátra, egyáltalán nem érdekelt, ha utánam jött, mert már semmivel sem tudott megvigasztalni, vagy olyat mondani, ami hatására visszamehetnék, mert tönkretett mindent. Mindent, amit eddig tökéletesnek és csodálatosnak hittem, de csak a rózsaszín felhőben éltem, amit nem akartam eltüntetni, mert akkor rá kellett volna ébrednem a valóságra, amit nem akartam.
   Amint megérkeztem az ismerős lakáshoz, ahol nem is tudom már mikor jártam utoljára, kissé bizonytalanul és reménykedve csengettem be és vártam, hogy az a személy ajtót nyisson nekem, mint anno akkor amikor LuHannal összevesztünk egy kis apróságon, de egy világ dőlt össze bennem, de ő akkor is tartotta bennem a lelket. Amikor hallottam, ahogy a lámpa felkapcsolódott bent, szinte egyből izgatottá váltam, de egyben féltem is, hogy az illető ne küldjön el, mivel eléggé régen beszéltünk egymással, de mikor megpillantottam döbbent arcát, nem bírtam magammal, egyből átöleltem és hagytam, hogy a könnyeim szabadon hulljanak pólójára.

Teljesen értetlenül ölelt át, de próbált minden zavarodottságát félretenni, így segített be a lakásukba, onnan pedig egyenesen be a hálószobájába. Lefektetett az ágyára, majd magamra hagyott, gondoltam zsebkendőt és valami innivalót hozzon számomra, és nem is kételkedtem legjobb barátomban, mert amikor kissé lenyugodtam és kinyitottam a szemem, akkor ott ült mellettem az ágyon egy 100-as csomag zsepivel és egy pohár vízzel a kezében. Kissé elmosolyodtam, majd felültem és elvettem tőle mindkettő dolgot számomra, gyorsan kifújtam az orromat, majd egy keveset ittam a folyadékból, hogy torkom ne száradjon ki. Felhúztam térdeimet, átkaroltam őket és meredtem az ölembe, egy szót sem szólva, barátom meg csak figyelt és várta, hogy akkor szólaljak meg, amikor én szeretnék. Tudtam, hogy rohadtul kíváncsi volt váratlan érkezésem okára, mert az évzáró óta nem láttuk egymást és lassan fél éve nem beszéltünk a másikkal. Amióta LuHan és én szakítottunk, minden a feje tetejére állt az életemben, mindenkit elvesztettem, aki fontos volt számomra. Újból kifújtam az orromat, majd fejemet nekidöntöttem falának és próbáltam lenyugodni, de amint eszembe jutott jöttöm oka, egyből elindultak a könnyeim és nem bírtam visszafojtani őket, egy cseppet sem akartam, hogy mindenki azt lássa mennyire egy szilád ember voltam, mert egy cseppet sem voltam az. Hihetetlenül törékeny voltam és ezt mindenki, aki csak ismert igazán, pontosan tudta rólam és a legjobb barátom ismert a legjobban, hogy mennyire is nehéz nekem mindenkinek azt mutatni mennyire egy megtörhetetlen ember voltam.
   Ahogy ott ültem könnybe áztatott arccal, miközben éppen próbáltam feldolgozni a történteket, csak azt éreztem, amint egy kéz simul arcomra és letöröl pár könnycseppet, majd az a kéz elkezdi fejemet maga felé húzni, míg végül arcom mellkasába nem nyomódott és a könnyeimet pólója itatta fel arcomról. Belekapaszkodtam pólójába, annyira markoltam, mint életemben még soha, nem akartam, hogy az egyetlen biztos pont az életemben eltűnjön, mert akkor én soha többé nem léteztem. Barátom csak átölelt és simogatni kezdte hátamat, nyugtatgatott, egy szót sem mondott, csak kezével éreztette velem, hogy nem voltam egyedül és soha többé nem is leszek. A lehető legjobb ember volt a világon, mert még egy ekkora baromnak is, mint én, képes volt megbocsájtani. Egyáltalán, hogy bírta elviselni jelenlétemet, mert az hogy lassan fél éve nem beszéltem vele, egyenlő volt a barátságunk végének, de ő mégis beengedett magához és nem küldött el. Ő volt az egyetlen, aki megértett engem.
   Mikor minden folyadékot kisírtam magamból, nagy levegőket vettem, hogy végre lenyugodjak és tudjak beszélni vele, hogy ne nyomja ennyire a szívemet ez a sok baj. Ott ültünk egymás mellett, arcom még mindig mellkasába temettem, keze simogatta hátamat és meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb meg is puszilta a hajamat.
   - Ugye most nem pusziltál a hajamba? - kérdeztem szipogva, de nem húzódtam el tőle.
   - De. Miért, baj? - kérdezte és tudtam jól, hogy csak ugratott.
   - Hülye vagy Suho - böktem bele oldalába, majd lassan elhúzódtam tőle és ülőhelyzetbe tornáztam magam, egy újabb orrfújás kíséretében.
   - Mi történt? - kérdezte végül, mikor látta végeztem.
   - Megcsalt - sóhajtottam, miközben megtöröltem orromat.
   - Kai megcsalt? - nézett értetlenül rám, mintha olyan dolgot mondtam volna, ami nem történhetett volna meg.
   - Igen, és nem is akárkivel csalt meg - sóhajtottam hosszan, ahogy ismét megjelent a képük.
   - Ismerem? - kérdezte barátom és odaült szorosan mellém, bátorítóan megfogta kezemet.
   - Igen. Eléggé jól ismerjük - szűrtem ki a fogaim között a szavakat. - JunHong volt az.
   - Tessék? - emelte fel kissé a hangját. - Az a JunHong, aki a sulinkba járt, lekapott az udvaron és miatta szakítottál LuHannal? - hadarta el az egészet egy szuszra, mire bólintottam egyet. - Mi a jó büdös édesanyját keres ez itt? Kurvára nem itt van a helye, hanem abba a baromi messze lévő városba, ahol lakik! - mikor meghallottam Suho szájából azokat a trágár szavakat, elkerekedtek szemeim, mert nem gyakran hallottam legjobb barátomat káromkodni, az ő szájából volt a leghihetetlenebb hallani.
   - JunHong elköltözött? - kérdeztem rá.
   - Igen. Még az évzáron hallottam, amint az osztálytársaitól elköszönt és az osztályfőnökének is mondta.
   - Értem. Nem a mi dolgunk, hogy számon kérjük, mit is keres itt, ha nem itt lakik. Ezzel nem igazán kell foglalkoznunk - néztem el ablaka felé és kinéztem az éjszakába.
   - De ezt nem hagyhatod ennyiben Kris!
   - Miért ne hagyhatnám ennyiben? Kai megcsalt! Nem szeret! Még mindig LuHant szereti, ahogy én is. Nem értem miért nem hagyhatnám ennyiben, ha ennyire egyértelmű, hogy mind a ketten mást szeretünk és ő mással akar szexelni és nem velem? Hagyom a fenében, mert igazi hisztérikus pöcs volt mostanában, aki nem akart semmit és minden hülyeségen kiakadt! Lehet már hetek óta összebújt JunHonggal, csak most felejtették el, hogy én is a képben voltam - hadartam el az egészet, miközben ránéztem barátomra, aki kikerekedett szemekkel meredt rám.
   - Még mindig LuHan szereted? - kérdezte halkan. Elfordítottam tekintetemet és ismételten a kinti világot kezdtem el nézni.
   - Igen. Még mindig szeretem. Mindig is szerettem. Sosem fogok úgy szeretni valakit, mint őt. Sosem fogom tudni elfelejteni, mert ő volt az, aki megváltoztatta az életemet. LuHan örökre a szerelmem marad - hajtottam le fejemet és nagyot sóhajtottam. - De tudom jól, hogy semmi esélyem nála, mivel ő Sehunnal van együtt és boldogok. Amikor az évzáró volt, akkor is láttam őket együtt. Hihetetlenül boldogok, és nem akarom a boldogságukat tönkretenni, mert csak azt tenném, ha találkoznék LuHannal, ezért sem kerestem fel sosem. Természetesen annak örülnék a legjobban, ha Lulu mellettem találta volna meg a boldogságot és nem Sehun mellett, de nekem mindig is első marad az ő boldogsága, így akárkivel van együtt, és ha boldognak látom, az nekem teljesen elég. A boldogsága az első, utána jön csak az enyém - néztem rá az idősebbre és egy kis mosoly terült el az arcomon. - Megrögzötten szeretem LuHant, ez ellen nem tudok mit tenni - vontam vállat. - Nekem ő az igazi, ahogy neked Chen. De ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról. Mesélj, mi van veled és Chennel? Az elmúlt fél évben semmit sem hallottam rólatok, igaz, az én hibán, de mindig is érdekelt, mi is van veletek. És sajnálom, hogy az éjszaka közepén így rád rontottam, de nem mehetettem haza. Egyből kérdezősködni kezdtek volna és ahhoz nem lett volna erőm.
   - Ugyan - lökött meg vállával. - Tudod jól, hogy bármikor szívesen látlak - mosolygott rám. - Örülök, hogy hozzám jöttél egyből, ez nagyon sokat jelent nekem. Ha szeretnéd egy-két napot maradhatsz, amíg felkészülsz, hogy hazamész vagy bármi más. Anyáék is szívesen látnak és nem csak te hibád volt, az enyém is. Olyan buta vagy néha - fogta magát és összeborzolta hajamat, miközben jót mulatott hajkoronám állapotán.
   - Köszönöm - mosolyodtam el.
   - Ezt? - borzolta össze még egyszer hajzuhatagomat.
   - Nem, de ha még egyszer meg mered tenni, esküszöm kitekerem a nyakadat - néztem rá rosszallóan, mire csak nevetni kezdett.
   - Na ez az a Wu Yifan, akit én szeretek - vigyorgott, mint egy idióta és magához ölelt. - Amúgy semmi különös nincsen. Megvagyunk Chennel, éppen három nap múlva fogunk elutazni egy hétvégére, mielőtt még elmenne a gólyatáborába, mert innentől kezdve kevesebbet fogjuk látni egymást. Igaz nem megy messze, de mind a kettőnknek rengeteg dolga lesz, így biztos alig fogunk találkozni - sóhajtott és fejét vállamra hajtotta, miközben ujjait kezdte el piszkálni.
   - Nem gondolkoztatok azon, hogy összeköltöztök? - vetettem fel a kérdést.
   - De, gondolkodtunk már ezen. De az a gond, hogy az a lakás, ami mind a kettőnknek megfelelne, drága, és legalább még egy ember kellene, hogy rendesen tudjuk fizetni a lakbért, de eddig senkit sem találtunk. Nem akarok egy idegennel összeköltözni, de LuHant és Sehunt nem kérhetjük meg, mert csak egy kisebb szoba van, ami egy embernek elég, szóval úgy néz ki maradunk otthon.
   - Ha szeretnétek beszállok harmadiknak.
   - Komolyan? - csillant fel barátom szeme. - De ugye tudod, hogy két barátoddal költözöl össze, akik egy párt alkotnak és néha nem szép dolgokat művelnek - kezdett el kioktatni.
   - Ezt most úgy mondod, mintha egy kis szűz kislány lennék, aki két vadidegen pasival akarna összeköltözni - vigyorogtam rá.
   - Néha tényleg úgy viselkedsz - poénkodott.
   - Inkább te vagy az. Nem is tudom ki az, aki lányos hisztiket szokott lerendezni - kuncogtam rajta.
   - Olyan szemét vagy - csapott vállon, kissé felfújt arccal és bevágta a durcát.
   - Én is szeretlek - mosolyogtam rá.
   - Komolyan gondoltad az összeköltözést?
   - Igen. Szívesen összeköltözöm veletek, ha ez segít nektek. Majd ha kettesben akartok lenni, akkor hazamegyek anyáékhoz és tudtok romantikázni egy kicsit - kacsintottam rá.
   - Imádlak Kris - vetette magát a nyakamba, mire csak átöleltem.
   - Én is téged Suho - öleltem szorosan és éreztem, végre teljes az életem, igaz nem minden szempontból, de megtaláltam a boldogságot, amit mindig is kerestem.
   - Holnap áthívom Chent és akkor megbeszéljük a dolgokat - mondta nagy lelkesen, majd elengedett.
   - Amúgy.. - kezdtem bele a kérdésbe, de nem tudtam, hogyan is fogalmazzam meg, de tudtam, hogy Suho úgyis kihúzza belőlem. - LuHan és Sehun jól megvannak? - húztam el számat, majd beharaptam ajkaimat.
   - Biztos erre vagy kíváncsi?
   - Mégis csak a volt barátomról és az egyik barátomról van szó - vontam vállat. - Tudnom kell, hogy vannak..
   - Hát jó - sóhajtott. - Eléggé jól megvannak egymással. Ahogy én láttam és Chen mesélt néha, eléggé szerelmesek egymásba. Ugyanarra az egyetemre mennek, ami itt van nem messze, ha jól tudom a szak nem ugyan az, de attól még egy helyen vannak. LuHan még mindig ugyan ott lakik, ahol eddig, nem tudom, hogy terveztek összeköltözni, de ez náluk is esedékes lehet még..
   - Értem - sóhajtottam. - Mit látsz LuHanon? Boldog? - néztem barátom szemébe, mire csak nyelt egyet és beharapta száját. - Tudod jól, hogy ki fogom húzni belőled a választ - vetettem fel a tényt, mire csak kiengedte a bent tartott levegőt.
   - Igen. LuHan boldog, de másképp, mint nálad.
   - Ezt hogy érted?
   - Nem tudom, de másképp mosolyog, nevet és él, mint amikor veled volt. Boldog, de ez más. Nem tudom megmagyarázni neked, hogy ez hogy is lehetséges, de másképp boldog.
   - Értem. És.. - nyeltem egy nagyot - ők már..
   - Igen - vágott bele a mondatomba, mire csak lehajtotta a fejét, mert tudta jól, hogy ez a mondat, hogy hatott rám.
   - Köszönöm, hogy megmondtad.
   - Szívem szerint nem tettem volna, de úgyis addig kényszerítettél volna, míg ki nem bököm - kezdte el piszkálni karját. - Nem vagy éhes? - váltott témát hirtelen és ennek kimondottan örültem.
   - De - mosolyogtam rá kedvesen.
   - Akkor összedobok neked valami kaját. Öt perc és itt vagyok - mosolygott rám, ezzel el is hagyta a szobát, én meg egyedül maradtam a gondolataimmal.
   Ahogy ott ültem a szobájában egyedül, elmerengve a gondolataimban, eszembe jutott Kai, de képtelen voltam már sírni, egy könnycsepp sem keletkezett szememben és rájöttem felesleges könnyeket ejtenem egy ilyen kis semmiség miatt. Vége volt, ennek is vége, ahogy az előzőnek is, de hát mit tehettem én ez ellen? Nem tudtam befolyásolni az emberek érzelmeit, bár néha szívesen megtettem volna, vagy legalább belelátni bizonyos emberek gondolataiba, hogy megtaláljam a megfelelő megoldásokat a problémákra, de nem voltam sem hipnotizőr, sem pedig gondolatolvasó vámpír, aki mindenről tudott, ami egy ember fejében lejátszódott. Egyik sem voltam, de nem is bántam, hogy nem, mert egy idő után minden idegesítő lett volna. Elfeküdtem legjobb barátom ágyán, arcomat beletemettem párnájába, és belélegeztem illatát, hogy kissé kitisztítsam a fejemet és megpróbáljak józanul gondolkodni. Kicsit úgy éreztem magam, mintha be lettem volna lőve és éppen abba a fázisban voltam, amikor mindent tökéletesnek láttam, de kezdett elmúlni a hatás. Éreztem, ahogy elkezd kábítani a vágy, hogy mindent elfelejtsek erről a napról és ezen csak még jobban segített, a meleg ágy kellemes és megnyugtató vonzása, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy valami átkarol, jobban mondva körém fonódik és még mélyebb vizekre vitt. Végre béke volt.

    - Biztos ne menjek be veled? - kérdezte, amint megálltunk a már jól ismert lakás ajtaja előtt. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan vissza fogok térni.
   - Biztos - sóhajtottam, majd előrébb léptem és benyitottam. Ahogy körültekintettem, nem találtam arra utaló jeleket, hogy valaki tartózkodna rajtam kívül a lakásban. Megkönnyebbülten mentem be a hálószobába, majd a szekrényt kinyitva, kezdtem el pakolni a ruháimat a nagy sporttáskába, amit Suho adott kölcsön. Konkrétan csak belehajítottam minden cuccomat, mert semmi kedvem nem volt találkozni a lakás bérlőjével, főleg nem ebben az állapotban. Mikor minden cuccom megvolt, még egyszer utoljára körültekintettem a szobában, ahol az elmúlt hónapokban éltem vele. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, ami néhány napja történt, annyira felfoghatatlan volt, de nem akartam erre gondolni, így inkább vállamra vetettem a sporttáskát és az étkező felé vettem az irányt Lekaptam egy papírt a szokásos polcról, meg egy tollat és firkantottam egy keveset, majd a borítékra helyeztem és elhagytam a lakást. Hátra se nézve bandukoltam el, egyre jobban távolodva a gyűlőét helytől, míg meg nem találtam a boldogságom kulcsát és lelkem békéjét, és ez a hely nem volt más, mint az otthonom. Suhotól útközben megváltam és egyedül bandukoltam régi életem felé, amit régen elhagytam. Teljesen megváltoztam mióta Kai-jal együtt voltam, kevesebbet beszéltem a szüleimmel és ellent is mondtam nekik, ami rám nem volt jellemző, de ezt hozta ki belőlem Kai. Utoljára két héttel ezelőtt találkoztam anyámmal, azóta is beszéltünk egyszer-kétszer, és nem tud semmit sem a szakításról, így váratlanul érhette jöttöm, mert amikor kinyitotta az ajtót és meglátott, egyből eltátotta száját, mintha el sem hinni, hogy tényleg ott álltam előtte. Elmosolyodtam reakcióján, majd levettem vállamról sporttáskámat, közelebb lépve hozzá magamhoz öleltem törékeny testét.
   - Szia - mondtam sóhajtva, ahogy szorosan hozzábújtam.
   - Kicsim - ölelt át szorosan és éreztem, ahogy elindultak a könnyei. Elmosolyodtam, majd egy puszit nyomtam arcára.
   - Megvan még a szobám? - kérdeztem mosolyogva, mire elképedt.
   - Persze, hogy megvan! Miért ne lenne? Gyere be! - ragadta meg karomat és behúzott a házba, miközben a földről felkaptam a földről és ismételten otthon voltam.
   Elmeséltem anyának a történteket és vágott egy aprócska "Én tudtam, hogy nem lesz jó vége" fejet, mire elpirultam. Anya kedvelte Kai-t, de mikor azt látta rajtam, hogy fontosabb volt a szerelem, mint a tanulás, kezdett ellenszenves lenni neki, és mondogatta, hogy semmi jó nem lesz abból, hogy mi összeköltözünk és igaza is lett. Ő mindig is tudta, mire volt szükségem és tudta mi is a jó nekem. Ahogy ott beszélgettünk, rájöttem mennyire is elrontottam az életemet, de közben tudtam, ez így volt helyes, mert sosem jöttem volna rá rengeteg dologra. Hogy én Wu Yifan, még mindig LuHant szerettem, de soha többé nem ölelhettem magamhoz aprócska testét, mivel ő nem szeretett már engem, csak a távol figyelhettem a cselekményeket, és fájt, hogy nem lehettem többé az élete része. Egyszerűen hiányzott az az édes mosolya, amikor felfújta az arcát, amiért nem neki volt igaza, vagy amikor bevágta a durcát, mert "megbántottam", de mindegyik emlék közül az volt a legkedvesebb, amikor találkoztunk a kereszteződésben. A pillanat, amikor megláttam, hogy száguldott feléje egy autó, de olyan szinten került sokkos állapotba, hogy képtelen volt megmozdulni, így nekem kellett elmozdítanom onnan. Elragadtam a közeledő jármű elől és ráestem, de sosem gondoltam volna, hogy egy megmentés árán szeretek bele. Ott abban a pillanatban, ha valaki azt mondta volna, hogy mi össze fogunk jönni, biztos jót nevettem volna az illetőn, de mégis megtörtént. Tökéletes arca volt. Már akkor vágytam közelségére. Nagyon érdekes. Felkeltette a figyelmemet. LuHanra tekintettem és ő, abban a pillanatban fordította el a fejét, kipirulva. Hihetetlenül kipirult akkor és már szerettem volna vele több időt tölteni. Egyszerűen őt akartam magam mellé és meg is kaptam, de képes voltam mindent tönkretenni egyetlen egy csókkal.. A gondolatától is rosszul voltam, hogy JonHong miatt hagyott el LuHan és most.. Kai-t is miatta hagytam el, de ő rontotta el. Engem már nem érdekelt az az ember, egyszerűen undorító volt, amit velem tett. Én sem voltam a tökéletesség mintaképe, de nem így adtam volna a tudtára, hogy megcsalom, de ez már egy másik kérdés volt. A volt most a legfőbb cél, hogy elfelejtsem és a tanulásra koncentráljak, de.. na persze, még csak nyár volt, felesleges ezen gondolkodnom még, ráértem.
   Teltek-múltak a napok és már elkezdődött az iskola is. Két másodperc alatt repült el az idő, aminek egyrészt azért örültem, mert végre Suhoval lehettem, minden nap találkozhattunk és végre visszakaptam a barátomat, akit én taszítottam el magamtól, de ez már a múlté.
   A nyár második fele eléggé eseménydúsan telt, mivel gondoltam, ha már egyszer szingli voltam, akkor elmegyek egyet bulizni, hogy kissé életet leheljek magamba és végre "éljek" egy kicsit, ahogy anyám mondta. Augusztus közepén elmentem abba szórakozó helységbe, ahol LuHan a születésnapomat szervezte, egyáltalán nem azért mentem vissza hogy nosztalgiázzak, hanem azért mert ez volt a legközelebbi ilyen hely. Amikor bementem minden olyan volt, mint régen, de mégis különbözött, mivel egyedül voltam. Teljesen egyedül. Ahogy a pulthoz mentem, hogy valami italt kérjek magamnak egy fiatal srácot pillantottam meg, aki azóta engem nézet, amióta csak betettem a lábam ide. Kicsit idegesített, de örültem, hogy valakinek ennyire felkeltettem az érdeklődését, így egyáltalán nem ért váratlanul, mikor a táncparkettre mentem, akkor összeakaszkodtunk, majd a a táncunk egy szenvedélyes csókká alakult, ami leginkább az alkohol hozott ki belőlünk, de egyáltalán nem érdekelt semmi és senki. Nem érdekelt ki a srác, vagy hogy mit akart tőlem, egyszerűen egy éjszakát akartam, amit sosem fog senki sem megtudni és csak mi vagyunk az egyedüli tanuk. És ahogy azt vártam, így történt.

Yixinggel - később kiderítettem a nevét -, mind a ketten ugyan azt akartuk, csak egy éjszakát és nem utasítottam vissza azt az ajánlatát sem, amikor megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megismételni az éjszakát. Egyáltalán nem vonzódtunk egymáshoz, csupán testi kapcsolat volt a miénk, de ez nekem bőven elég volt, mind a ketten megkaptuk azt, amire vágytunk, így éltem a lehetőséggel. Amikor éppen megkívántam, hogy valakivel lefeküdhessek, tárcsáztam Yixing számát és az esetek legnagyobb részében azt az estét együtt töltöttük, de Yixing is eléggé sokszor keresett engem, így hetente háromszor biztos találkoztunk, de volt olyan, hogy nem, ami eléggé ritka volt.
   Ez történt egyszer velem, másrészt, sikeresen összeköltöztem Chennel és Suhoval, az iskolához közeli lakásba. Igaza volt abban Suhonak, hogy apró a szoba, amiben laknom kell, de én kisebbre számítottam, de ahhoz képest, akkora volt, mint a szobám fele, ami nem kicsi. Ide akár LuHanák is beférhettek volna, de inkább engem választottak, bár.. az első közös éjszakát nem akartam újra átélni, mert az volt a lehető legrosszabb. Mi a fenéért nem tudták ezt akkor csinálni mikor nem voltam ott vagy csinálhatták volna halkabban is, de miért kellett pont a legelső éjszakán ilyen hangosan csinálniuk? Konkrétan olyan szintű megjegyzést tettem másnap reggel a reggelinél, hogy utána egy hangot sem hallottam a szobájuk felől, ami egyrészt jó volt, mert aludhattam, másrészt bűntudatom volt, mert megtiltottam nekik valamit, amit nem tehettem volna, így aztán bocsánatot is kértem tőlük, de megegyeztünk a dolgokban és mindenki boldog. Elosztottuk a házimunkát, mindannyian dolgoztunk a suli mellett, így kellemesen kijöttünk a havi bérléssel, meg a rezsivel, a maradékból pedig a kaját szereztük be, meg persze a legfontosabb dolgokat egy háztartásba. Eléggé jó lakótársak voltak Chenék, bár Suhoval mindig jól megvoltunk, de így még viccesebb és kellemesebb volt a hangulat. Szerettem velük lenni és egyáltalán nem tiltottam meg nekik, hogy beszéljenek LuHanékról, mert jó volt hallani felőlük, még az ellen sem voltam, hogy esetleg átjöjjenek hozzánk. Nem akartam elzárni tőlük a barátaikat, mert az én volt barátom az egyikük, azzal és akkor találkoznak amikor akarnak, csak ne érjen váratlanul, ha ott találom őket, de csak ennyi. Furcsa volt, így majdnem tizenkilenc évesen felnőttnek lenni, de élveztem az életet és néha Suhoval elmentünk szórakozni. Éppen az egyik ilyen éjszakán történt az, hogy összefutottam Yixinggel, így bemutattam neki Suhot, Suho persze rosszallóan nézett rám, de nem akart beleszólni az életemben. Ha nekem így volt jó, akkor nem szólt semmit. Ezen az éjszakán Yixinggel remekül éreztem magam, és.. miatta vagy csak ahogy a hangulat hozta, nem tudom, de elszívtam egy-két szál dohányt, amiből végül az lett, hogy szépen rászoktam. Nem voltam büszke rá, de valamilyen fajta megnyugvást adott nekem, amit még sosem éreztem. Jól éreztem magam, amint az a káros anyag a szervezetembe került, majd egy nagyot sóhajtva engedtem ki magamból füstjét. A legelején mindig undorító íze volt a számnak, de egyszerűen szükségem volt rá, így hozzá szoktam és már mindennapossá vált. Amikor Suho megtudtam, olyan hisztérikus előadást adott nekem, amit még sosem láttam tőle. Mindent elhordott arról, hogy mennyire káros a szervezetemre, hogy mennyi kárt teszek magammal, és meglepetésemre Chen volt az, aki lenyugtatta legjobb barátomat és azt mondta:
   - Nem helyeslem a döntésedet Kris, de ha te így érezd jól magad, akkor el kell fogadnunk. Bár egyikünk sincs oda a dohányzásért, meglehetősen utáljuk, de elfogadjuk a döntésedet. Csupán egyet kérünk..
   - A saját szobámban tegyem, nyitott ablak mellett - sóhajtottam.
   - Egyrészt - felelte Chen, majd folytatta. - Másrészt, ne vidd túlzásba. Próbálj önmegtartóztatást gyakorolni, hogy ne tegyél hatalmas kárt magadba - felelte kedvesen és megveregette vállamat.
   - Köszönöm - mosolyogtam rá, majd Suhora néztem, ki döbbenten figyelte párját. Rám kapta tekintetét, majd felfújt arccal, jól bevágva a hisztit a szobájukba sietett és bevágta az ajtót. Tarkómat vakarva álltam a nappaliban tétlenül és gondolkodtam egy megoldáson, amivel kibékíthetem Suhot.
   - Ne aggódj, holnapra semmi baja nem lesz - kacsint rám. - Gondoskodom róla - került egy perverz mosoly az arcára, mire elkerekedett szemem.
   - Nem akarom tudni a részleteket! - jelentettem ki határozottan. - Amit a hálószobában műveltek, az a ti dolgotok, nem tartozik rám és szeretném, ha ez így is maradna - szögeztem le, mire Chen csak nevetni kezdett, majd követte párját a szobába.
   Ez mind egy hónappal ezelőtt történt, most már november elejét írtunk. Megkezdődött a tanév, és egyből az érettségivel piszkáltak minket a tanárok, és el kellett döntenünk, hova is szeretnénk menni tovább. Suho pontosan tudta, ő követte Chent arra az egyetemre, de én egyáltalán nem tudtam mit is akarok kezdeni magammal az jövőben. Nem voltak elképzeléseim, de nem is akartam még ezen gondolkodni, helyette inkább sétáltam hazafelé az utcán, miközben azon tanakodtam, hogy miért jó a tanárnak, hogy dupla órában tartja azt a tanórát, amit minden diák utált a világon. Eléggé hideg kezdett lenni, így felhúztam, kabátom cipzárját, majd zsebre vágtam kezeimet, hogy egy zsepit kihúzzak, meg egy szálat elszívhassak, mielőtt még hazaérkezem. Ahogy sétáltam kirántottam kezemet, majd orromat kezdtem fújni, és elérkeztem, ahhoz a kereszteződéshez, ahol egy évvel ezelőtt még egy ismeretlen fiút készült elcsapni egy idióta sofőr, akiről később kiderült, hogy LuHannak hívják, majd a barátom lett, aztán a szerelmem. Az emlékek gondolatától elmosolyodtam és elhaladtam egy alacsonyka fiú mellett, majd nagyobb léptekkel fordultam be a sarkon, ahol is megtorpantam, mivel nem találtam a gyújtómat. Kutakodtam a zsebeimben, de nem találtam, végül csak megfordultam és éppen tettem volna egy lépést, mire valaki nekem jött. Lenéztem és az alacsonyt fiút pillantottam meg, de amint az a fiú rám emelte tekintetét, szemeim elkerekedtek, ajkaim elnyíltak egymástól és csak meredtem az ismerős arcra, amit már fél éve nem láttam. Aki menthetetlenül hiányzott már.
   - LuHan..? - szólaltam meg halkan, mert egyáltalán nem mertem elhinni, hogy tényleg itt állt előttem. Annyi idő telt el azóta, mióta utoljára találkoztunk és beszélgettünk egymással, akkor.. akkor kezdtem el Kai-jal járni, az is már nagyon régen történt. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy láthattam és hozzámért, igaz nem akaratából, de mégis. Látni újra gyönyörű szemeit, Bambi arcát. Az én gyönyörű Bambim, akit még mindig szerettem.
   - K-kris? Tényleg te vagy az?
   - Tényleg te vagy az - mosolyodtam el és teljesen önkívületi állapotban öleltem magamhoz szorosan. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy mi valaha is találkozzunk, de mégis megtörtént. Amikor eszembe jutott, hogy mégsem jó ötlet megölelni, gyorsan elengedtem. - B-bocsáss meg. Csak megszokásból - kezdtem el vakargatni tarkómat. Milyen hülye is vagyok!
   - Semmi gond - mosolygott rám. - Hogy vagy mostanában?
   - Hát voltam már jobban is - sóhajtottam, majd rámosolyogtam. - Most Suhoval és Chennel lakom együtt, nem messze innen - mutattam a hátam mögé.
   - Tényleg, mintha említették volna. Ez a tiéd? - mutatta a kezében lévő kis fém tárgyat.
   - Oh igen, éppen ezt kerestem - mosolyodtam el zavaromban. - Biztos kirántottam a zsebemből, amikor kivettem a zsebkendőt.
   - Nem is tudtam, hogy dohányzol.
   Mikor kezembe nyomta a gyújtót, egy pillanatra érintkezett bőrünk és megborzongtam a kellemes érzéstől. - Megvan a maga története, hogy miért szoktam rá - sóhajtottam és zsebre vágtam a fém tárgyat. - Mi a helyzet veled? - váltottam témát. - Hallottam, hogy ugyan arra az egyetemre mentél, mint Sehun.
   - Velem? Velem minden oké. Igen. Ugyanoda járunk. És te már eldöntötted, hogyan tovább?
   - Hát még nem nagyon - vakargattam tétlenségemben nyakamat. - Fogalmam sincs mit akarok kezdeni magammal, egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Semmi ötletem nincsen - sóhajtottam egyet. - Minden rendben van köztetek Sehunnal? - kérdeztem rá végül arra, amire leginkább kíváncsi voltam.
   -  Hát... mi megvagyunk. És mi a helyzet khm... Kaijal?
   - Ezt örömmel hallom - mosolyogtam rá. - Hát nem tudom. Július óta nem hallottam felőle semmit, amikor hajnalban otthagytam - húztam el számat, de egyáltalán nem érdekelt a gyerek már. Azóta egyáltalán nem hallottam felőle semmit, nem keresett, se semmi, és ennek kimondottan örültem.
   - Hogyhogy? Miért hagytad ott? Bántott? - kérdezősködött egyből LuHan és nagyon jól esett, hogy aggódott értem. - Bocsáss meg. Nem lett volna szabad kérdezősködnöm - hajtotta le fejét.
   - Semmi baj Lulu - mosolyogtam rá. - Bántott, de nem úgy ahogy te gondolod. Érzelmileg bántott meg, de erre a legegyszerűbb szó, a megcsalás - feleltem egyszerűen, majd vettem egy mély levegőt.
    - Őszintén sajnálom.
    Megvontam vállamat. - Már régen volt, és egyáltalán nem illettünk össze, semmilyen módon - a végét kihangsúlyozva mondtam.
   - D-de azért jól vagy?
   - Persze. Nem kell aggódni - mosolyogtam rá kedvesen. - Élek és virulok, tanulok és dolgozom, ennél több nem is kell. Csak te - a végét magamban mondtam ki, mert ezt nem tudhatta. Éppen nyitottam ki a számat, hogy kérdezzek valamit, mire megcsörrent a telefonom. Gyorsan előkaptam, hogy lerázhassam az illetőt, majd megláttam egy nevet, ami most lehet eléggé rosszkor jött. Hallottam, amint LuHan valamit mond, de csak a névvel voltam elfoglalva.
   - Egy percedet kérem - intettem LuHannak, miközben sóhajtottam, majd felkaptam a telefont. - Szia Yixing. Nem, a ma este nem jó nekem. Mert nem érek rá. Majd később. De ha egyszer nem érek rá? Figyelj, ezt nem így akarom megbeszélni és nem is alkalmas. Majd kereslek, jó? Bocsánat, de ma nem megy. Ha még egyszer ilyet mersz mondani, esküszöm kitekerem a nyakad. Rohadtul piszkod szád van, tudod? És erre ne mondj kérlek semmit!! - figyelmeztettem, mire bármit is mondana. - Nagyon akaratos vagy, tudod? Nem, tényleg nem jó, és nem lerázni akarlak, hidd el. Majd kereslek. Szia - sóhajtottam, majd zsebem mélyére süllyesztettem telefonomat. - Bocsánat - fordultam vissza Luluhoz.
   - Ki volt az?
   Lulura kaptam tekintetemet, amikor megkérdezte kivel is beszélgettem. Arca szinte lángba borult, amit régen láttam.
   - Yixingnek hívják a fiút. A nyár végén ismertem meg és.. - itt nyeltem egyet, mert fogalmam sem volt róla, mit mondjak róla, vagy egyáltalán elmondjam, mi is működik közöttünk.
   - Ne! Inkább ne mondd el. Semmi közöm hozzá és azt hiszem... nem is tudnám végig hallgatni. Azt hiszem haza megyek.
   - Elkísérlek - ajánlottam fel, majd vállamon kissé megigazítottam a táskát.
   - Nem szükséges, ne fáradj.
   - Nem fáradság. Úgyis meg akartam a napokban látogatni anyát, így alkalmam lesz rá - mentem el mellette, majd megálltam és hátranéztem. - Mehetünk? - mosolyogtam rá, úgy mint akkor régen, amikor elváltunk egymástól a kapuban. Válaszként egy bólintást kaptam és elindultunk.
   LuHan a legelején nem mellettem, hanem mögöttem sétált és ez felidézte bennem a múlt emlékeit, amikor ugyan így sétáltunk, pont a találkozásunk napján. Mosolyogva vártam be, majd elmondtam mire is gondoltam éppen, mire egy aprócska mosolyt tudtam csalni arcára. Innentől fogva egymás mellett sétáltunk és egyszerűen boldog voltam, hogy LuHannal lehettem. Kissé hideggé vált az idő, így Lulu felhúzta a kapucniját fejére, hogy meg ne fázzon és a sálát is az arca elé húzta. Már majdnem ott voltunk náluk, amikor megpillantotta egy alakot, amint felénk közeledett. Földbe gyökerezett a lábam egyből és figyeltem az alakot, ahogy egyre közeledett felénk, jobban mondva felém. Elfogott a félelem egy pillanatra, mert fogalmam sem volt arról mit akart tőlem.
   - Kris? - hallottam meg hangját, mire a szívem megállt egy pillanatra. Egyáltalán nem akartam vele beszélni.
   - Menjünk. Ne törődj vele - mondtam LuHannak, majd elindultunk Kai irányába, de teljesen figyelmen kívül hagyva. 
   - Ne merj úgy tenni, mintha nem látnál! - hallottam meg hangját és megragadta karomat, mire kikaptam kezemet szorításából.
   - Hagyj békén!! - förmedtem rá és feléje fordult idegesen, miközben Lulu elé álltam, hogy ne bánthassa.
   - Kris, beszéljük meg ezt rendesen - lépett felém egyet, mire automatikusan hátraléptem egyet, de mivel tudtam, hogy Lulu mögöttem állt, így kezemet hátravezettem és kezét fogva toltam kicsit hátrébb.
   - Mégis mi a fenét akarsz megbeszélni? Azt, hogy megcsaltál? Hogy egy önző dög vagy, aki nem képes semmit sem megtenni a másikért, még ha szépen is kéri? Nekem ebből elegem van Kai! Elviselem, ha megaláznak, de amit te tettél hónapokkal azelőtt, az mindenen túltesz! Mégis mennyire nézel engem hülyének? - kérdeztem tőle, szinte kiabálva. - Mióta?
   - Mi mióta?
   - Mióta feküdtél össze JunHonggal? - kérdeztem rá nyíltan. Láttam rajta, hogy váratlan volt kérdésem és nem akart válaszolni rá. - Válaszolj!
   - Amióta mondtam, hogy nekem nem megy... - mondta szinte alig hallhatóan.
   - Akkor majdnem két hónapon keresztül mással kefélgettél, miközben ott voltam neked. Remek ember és barát vagy - mondtam szarkasztikus hangnemmel.
   - Kris, figyelj..
   - Nem! Nem vagyok hajlandó, figyelni és hallgatni a kifogásaidat. Eleget hallottam és láttam. Megmondtam neked, vége van és azóta sem változott a véleményem. Nem akarlak többé látni! - mondtam neki egyenesen bele a szemébe. - Szia - búcsúztam el, majd Lulu kezét fogva, kezdtem el menni feléjük, miközben húztam magam után, hogy minél előbb eltűnjünk onnan. Rohadtul nem akartam ezt a találkozást, de hazáig ki kell bírnom, mert LuHan előtt nem törhetek meg.
    - Bejössz? - kérdezte félénken. Ahogy húztam észre sem vettem, hogy megérkeztünk Luluékhoz, és ami kérdést feltett kissé váratlanul ért.
   - Nem akarok zavarni - varázsoltam magamra egy mosolyt, ami nem volt az igazi.
   - Öhm... Akkor is bejössz.
   Amikor LuHan karon ragadott és behúzott a házba a szemeim a kétszeresére kerekedtek.
   - Nem kell LuHan. Nem akarlak zavarni. Biztos van jobb dolgod, mint hogy velem legyél.
   - Jelenleg nincs jobb dolgom nálad, és láttam, hogy mennyire nincs kedved Kaihoz és, ha egyedül lennél, akkor csak rajta filozofálnál. Szóval itt maradsz mára! Nyugodtan menj fel a szobámba, viszek fel teát.
   Már éppen ellenkezni akartam, hogy nem maradok nála, de annyira akaratosan mondta, hogy nem mondhattam nemet. Konkrétan követelte hogy maradjak ott. Ezért szeretem LuHant. Mondta hogy menjek fel a szobájába, így lassan elindultam felfelé és benyitottam a már jól ismert szobába. Nem is emlékszem hányszor voltam ott náluk, amíg együtt voltunk még előtte. Leültem az ágyra és vártam, hogy feljöjjön az ígért teával. Ahogy ott ültem felidéződtek bennem az emlékek. Hogy mennyire is szerettem, hogy mennyire magamhoz akartam ölelni. Ahogy egyszerűen kellemetlenül is éreztem magam, mert mi lesz ha az anyja meglát és elkotyog mindent Sehunnak.. Aztán meg megy a vita hogy miért jó voltam itt. Nem akartam LuHannak kellemetlenséget okozni. Nem akartam hogy miattam menjen tönkre minden. Amint ezeken gondolkodtam észre se vettem, hogy bejött és még talán hozzám is szólt, mert mikor felpillantottam éppen közeledett felém, hogy megnézze jól vagyok-e. Egyszerűen gyönyörű volt. Magamhoz akartam ölelni és elzárni mindenki elől. Vágytam rá, ez volt az ok, amiért nem akartam ma Yixinggel lenni, mert akkor őt is átverném és magamat is. LuHan felém nyújtotta a teámat, amit elvettem tőle.
   - Köszönöm - mosolyogtam rá és úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Belekortyoltam a teámba, majd a kezemben tartottam és meredtem magam elé. Nem tudtam mit is mondjak most vagy egyáltalán kell-e mondanom valamit. Elkezdtem birizgálni az ujjaimat és hagytam ajkaimat miközben a válaszon tanakodtam.
   - Min töprengsz ennyire?
   - Semmi lényegesen - mosolyogtam el én is. - Szólj amint a terhedre vagyok és el is megyek.
   - Ugyan már! - legyintett. - Te sohasem zavarsz!
   - Ennek örülök - mosolyogtam el hosszan, majd újra beleittam a teámba.
   - Van ma vagy holnap valami dolgod? - kérdezte hirtelen.
   - Nem, nincsen. Miért?
   - Mert akkor itt aludhatnál - miközben ezt mondta megvonta vállát.
   Szemeim egy pillanat alatt kerekedtek el.
   - Aludjak itt?
   - Persze. Nem szeretném, ha ezek után egyedül lennél. Gondolom.... Ezt te is megtennéd értem - hajtotta le fejét.
   - Igen.. -vakartam meg nyakamat. - Nem lesz belőle gond?
   - Nem. Viszont akkor megágyazok a vendégszobában.
   - De biztos nem gond? Nem akarom, hogy összevesszetek ezen Sehunnal, mert a volt barátod itt aludt. Meg anyukádnak sem akarok kellemetlenséget okozni.
   - Persze, hogy nem. Ha az lenne, akkor nem ajánlottam volna fel. SeHun miatt pedig ne aggódj. Néhány napra elutazott, de szerintem akkor sem zavarná, ha itt lenne - mondta mosolyogva. - SeHun nagyon szeret téged. Mióta találkoztunk sokat beszéltünk rólad.
   - Én is szeretem őt, de nem akarom, hogy baj legyen ebből az egésznek. Anyudnak biztos furcsán jönne ki, hogy a volt barátod itt alszik - sóhajtottam. - Rólam beszéltetek? -vontam fel szemöldökömet. - Mit mondott rólam Sehun?
   - Anyu mindig is szeretett téged és hát.... ő hiányolt is, csak... mindegy - rázta meg fejét. - SeHunnal pedig ne törődj! Elég erős kapcsolat van köztünk ahhoz, hogy ez ne okozzon semmi konfliktust. Igen... Nos, csak annyit, hogy már általánosban is ilyen "jófej" voltál és, hogy nagyon jól megvoltatok. Valamint azt is megemlítette, hogy jó lenne egyszer összejönni és dumálni egyet.
   Amikor azt mondta, hogy az anyja hiányolt megdöbbentem. Azt hittem utált, amiért tönkretettem a fiát.
   - Hát eléggé "jófej" voltam akkor is - mosolyodtam el, amikor visszagondoltam az általános iskolás évekre. - Tényleg jó lenne már beszélni.. Valamikor átjöhetnétek hozzánk, valamelyik hétvégén, ha ráértek. Majd beszélek Chenékkel, ők is biztos örülnének nektek - pillantottam LuHanra, majd az éjjeliszekrényére tettem a bögrémet.
   - Akkor ezt megbeszéltük. Kérsz enni?
   - Egy szendvics jól esne, de megcsinálom magamnak. Nem kell fáradnod vele - mosolyodtam el és felálltam az ágyról, miközben lenéztem LuHanra, amint a szőnyegen ült.
   - Azért lemegyek veled - mondta és nyújtotta felém kezét.
   - Gyere, te lustaság - mosolyogtam nagyban és kezénél fogva húztam fel, de kissé nagy lendülettel, így mikor talpra állt, konkrétan néhány centi választott el minket és megrögzötten néztem gyönyörű arcát. Elkábultam szemeitől, melyeket mindig is imádtam és ugyanolyan hatással volt rám most, mint régen. Még mindig a kezét fogtam, miközben egy hatalmasat kellett nyelnem, mert elfogott a vágy, hogy hozzá érjek édes ajkaihoz. Lehet csak beképzeltem magamnak, de mintha közeledett volna felém ajkaival, de amint reagáltam volna rá, hátralépett.
   - Khm... tudod merre van a konyha. Pár perc múlva én is megyek.
   - Rendben - léptem el, majd elsétáltam mellette, miközben elengedtem kezét és lementem a konyhába. Akkora hülye vagyok! Mit is vártam én egyáltalán? Hogy megcsókol, amint újra lát és együtt leszünk ismét? Akkora egy barom vagyok! A konyhában, megkerestem a zsemlét, meg néhány felvágottat és elkezdtem készíteni a szendvicset. Nem tudtam, LuHan mikor akar csatlakozni hozzám, így bekapcsoltam a rádiót, hogy ne néma csendben legyek, így énekelgetni is kezdtem hozzá.
   - Szeretem ezt a számot - hallottam meg hirtelen LuHan hangját, mire ugrottam egyet ijedtemben és megfordultam a saját tengelyem körül.
   - Ezt ne csinált többet! - szóltam rá. - Suho is folyton ezt csinálja és már az őrületbe kerget vele - mosolyodtam el, hogy ne érezze szidásnak a mondatomat. - Kérsz te is? - mutattam a szendvicsre, amit lassan elkészítettem.
   - Nagyon ijedősek lettünk az utóbbi időben - nyújtotta rá nyelvét. - Amúgy de, kérek.
   - Nem szemtelenkedj - mosolyodtam el teljesen, majd visszafordultam, hogy készítsek neki is egy szendvicset. - Amúgy - jutott eszembe hirtelen - anyudnak nem lesz furcsa, hogy itt fog találni nálatok? - fordultam felé kissé.
   - Nagyon rá vagy állva anyura - nevette el magát. - Biztos meglepődik majd, de szerintem, ha leesik neki, akkor nem lesz semmi gond.
   - Mármint mi esik le neki? - néztem kérdően rá.
   - Hogy nem azért jöttél, hogy megerőszakolj vagy valami - mondta, miközben vigyorgott.
   - Jah - nevettem el magamat. - Így már értem - mondtam, miközben visszafordultam és befejeztem a szendvicset. - Sokáig dolgozik, mint mindig? - fogtam meg a szendvicset és tettem rá egy tányérra, majd az asztalra helyeztem őket.
   - Igen, de ma viszonylag korán hazajön. Szerencsére egyedül is tudok háztartást vezetni, szóval ezzel is be tudok neki segíteni. Az is lehet, hogy még ma este találkozunk vele.
   - Jó lenne látni. Szerintem utoljára.. december elején láttam.. - húztam el számat, miközben a hűtőhöz mentem, hogy kivegyek valami innivalót. - Mit kérsz inni? - kérdeztem, ahogy felé fordultam.
    - Az jó régen volt.. Azóta sok minden változott - mondta és éreztem, hogy neki sem volt kellemes emlék. - Narancslé jó lesz. Szeretnél filmet nézni?
    Két pohárba kiöntöttem a folyadékot és odavittem neki. - Én készítettem a kaját, te választasz filmet - mosolyogtam rá. - Feladat megosztás.
   - Szóval így játszunk. Akkor legyen valami vígjáték.
   - Amit parancsolsz - hajoltam meg előtte, majd a tányérokat megfogva a nappali felé vettem az irányt.
   Hihetetlenül jól éreztem magam LuHannal, mintha semmi sem történt volna közöttünk, úgy nevettünk és szórakoztattuk egymást. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi tényleg ezt csináltuk, mikor lassan egy éve szakítottunk egymással és nem is láttuk egymást, de mégis képesek voltunk, ugyan úgy nevetni és szórakozni, mintha mindezek megsemmisültek volna. Ahogy ott nevettünk nagyban, csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kissé megrémültem, mert mégsem tudtam elképzelni, hogy Min Ah hogy fog reagálni a jelenlétemre. Csak vártam, hogy beljebb jöjjön és meglásson, nem akartam egyből szívrohamot okozni neki, így csak ültem és vártam. Amikor megláttam alakját, és ahogy rám emelte tekintetét, egyszerűen ugyan azt a nőt láttam, aki egy évvel ezelőtt. Semmit sem változott. Egyből egy hatalmas mosoly került az arcomra, amint realizálta, hogy én ültem a kanapéján.
   - Szia Min Ah - köszöntöttem. - Sajnálom, hogy úgy betolakodtam - kértem bocsánatot, majd amint egy mosoly került az arcára, felálltam, odamentem hozzá és megöleltem.
   - Egy napot sem öregedtél - mosolyogtam rá, mikor elengedtem.
   - Te pedig egyre helyesebb leszel - mondta nevetve Min Ah.
   - Ez egyáltalán nem igaz - mosolyogtam nagyban. - A te szépséged mellett, az én helyességem, egyenlő a nullával - nevettem. - Ezt beviszem neked - nyúltam a szatyorért, ami a kezében volt, majd bevittem a konyhába és a pultra helyeztem.
   - Jaj, ne szerénykedj - nevetett LuHan anyja, amit egy mosoly nélkül nem lehetett végighallgatni.
   - Anyu, Kris ma itt alszik - közölte LuHan hirtelen.
   - De csak ha nem zavarok. Nyugodtan szólj és akkor elmegyek - fordultam egyből Min Ah felé.
   - Ugyan már! Sosem zavarsz! - vágta rá egyből.
   - De, komolyan mondom. Ha zavarok, szólj és akkor megyek is. Nincs jogom hozzá, hogy itt legyek, meg ahhoz sem, hogy a házadban legyek az engedélyed nélkül.
   - Jaj Kris! - hallottam meg LuHan hangját. - Anyu, felviszem Krist egy kicsit - miközben nyújtózkodott egyet.
   - Mi? Minek? - néztem LuHanra és kérdő tekinteteimmel rá meredtem.
   - Nem tudom. Álmos vagyok, de még beszélgetni akarok veled - mondta két ásítás között.
   - Rendben - vakartam meg kissé hasamat pólómon keresztül. - Min Ah, készítettem neked vacsorát - mutattam a pultra, ahol egy szendvics helyezkedett el letakarva. Amint Min Ah megköszönte, LuHan konkrétan felrángatott az emeletre és, amint beléptünk a szobájába, ő bedőlt az ágyába.
   - Aludnod kéne - mentem oda az ágyhoz, majd leültem a szőnyegre, miközben hátamat az ágyának támasztottam.
   - De még nem akarok - ásított egyet a mondat végén. - Viszont akkor mégsem a vendégszobában alszol - mondta mosolyogva és eltűnt a szobából.
   - Mi? - néztem értetlenül LuHan után. Néhány perc elteltével néhány pokróccal és párnával tért vissza, majd ezeket a szőnyegre dobta.
   - Te alszol az ágyon és nincs vita! - szögezte le, és felküldött az ágyra, én meg értetlenül néztem, amint elkezd megágyazni magának a földön. Egyáltalán nem akartam, hogy a földön aludjon, mégis az ő ágyáról volt szó.
   - De ez a te szobád LuHan. Te alszol az ágyon, én a földön - ültem vissza a szőnyegre. - Te. Ágy. Most - néztem rá határozottan és az említett helyre böktem.
   - Ahj...- sóhajtott egy hatalmasat. - Veled egyszerűen nem lehet vitázni. - és fogta magát, befészkelte magát az ágya puha melegébe.- Viszont alszunk lassan? Úgy érzem, mindjárt leesik a fejem.
   - Tudod jól milyen vagyok - mosolyogtam rá, amint bemászott az ágyba, majd feléje fordultam. - Aludhatunk. Látszik is, hogy mindjárt nyitott szemmel elalszol - kuncogtam, ahogy néztem. Még beszélgettünk egy keveset, le is kapcsoltuk a lámpát, és amint mind a kettőnk hangja elhalt, próbáltam megtalálni a legkényelmesebb pózt, amiben el fogok tudni aludni, de nem sikerült megtalálnom. Már éppen lehunytam a szemem és vártam, hogy az álmok ellepjék elmémet, de valami vagyis valaki megzavart.
   - Kris, fent vagy még? - suttogta.
   - Még igen - feleltem suttogva. - Valami baj van?
   - Nem, nincs. Csak az van, hogy mióta mi... Szóval tudod, szakítottunk, azóta nem tudtam egyedül elaludni. Mindig volt valaki velem és... mindegy, hagyjuk. Nem fontos.
   - Más szóval nem bírsz egyedül aludni, mert mindig valaki átölelt az elmúlt egy évben. Ez a baj, igaz? - ültem fel.
   - Mondhatni igen - felelte félénken.
   - Húzódj arrébb kicsit - álltam fel, majd az ágy mellé léptem.
   Arrébb húzódott az ágyon, éppen annyira, hogy elférjek mellette, így bebújtam mellé a takaró alá, és közel húztam magamhoz. Kezemet a fejem alá tettem párna gyanánt, majd vártam egy kicsit, hogy LuHan megnyugodjon, mert azért valljuk be, nem volt megszokott egy kapcsolatban, hogy a volt párok együtt alszanak, egy ágyban, és nem akartam, hogy LuHan félreértsen valamit, így még mielőtt aludtam volna megszólaltam.
   - Nem fogok semmit sem csinálni veled este, szóval ne félj és ne rettegj - átvezettem kezemet derekán és átöleltem. A szívem őrült tempóban vert és azt hittem meghalok. Mellette lehettem, ölelhettem, megérinthettem egyáltalán. Olyan jó volt újra érezni, bár tudtam hogy ez egy egyszeri alkalom de ki akartam élvezni minden egyes pillanatát. - Nyugodtan aludj. Nem megyek sehova - helyezkedtem el mellette, miközben lehunytam szememet és ásítottam kissé. Már majdnem elaludtam mellette, mikor meghallottam halk és édes hangját, amit alig lehetett meghallani, ha az ember nem figyelt.
   - Annyira sajnálom.
   - Én is - hajoltam közelebb hozzá és homlokon csókoltam az én gyönyörű Bambimat, mielőtt még elaludtam volna.
   Az egész éjjelt végigaludtam, ami eléggé furcsa volt. Éreztem, amint valaki a karjaim között mozgolódik, majd kimászik onnan. Nem sokkal később már nem bírtam aludni, így inkább felébredtem és rájöttem nem otthon voltam. Először értetlenül néztem körül, de amint rájöttem hol is voltam elmosolyodtam. Kimásztam az ágyból, majd lefelé mentem a lépcsőn egyenesen a konyhába. Ott megláttam álmaim főszereplőjét és a falnak támaszkodva néztem őt. Meg akartam érinteni de nem lehetett.
   - Felkeltél? Hogy aludtál? - kérdezte boldogan.
   - Igen - mosolyogtam és beljebb léptem a helyiségbe. - Jól és te? - mentem a hűtőhöz hogy igyak valamit.
   - Én is.
   - Akkor jó - mosolyogtam miközben beleittam a narancslébe. - Segítsek a reggeli készítésében? - kérdeztem, ahogy közeledtem felé.
   - Nem kell, köszi. Te mit ennél?
   - Rántottához mit szólsz? - kérdeztem ahogy odamentem LuHanhoz.
   - Nekem okés. Előveszed a hozzávalókat? Addig én megcsinálom a teát.
   - Persze. Rakhatunk bele fokhagymát is? - kérdeztem ahogy a hűtőhöz mentem.
   - Aha. Ahogy szeretnéd. Olyan rég ettünk már együtt.
   - Több mint egy éve - mondtam ahogy visszagondoltam az utolsó közös étkezésünkre. - A születésnapom után volt az utolsó, ha jól emlékszem, mielőtt még jött volna Junhong... - halkult el egyre jobban hangom.
   - Azért nekem kicsit hiányzik az egész - suttogta alig hallhatóan. Lehet nem nekem szánta a mondatot, de teljesen kivettem szavait, így muszáj volt rákérdeznem.
   - Mármint a kapcsolatunk? - fordultam LuHan felé a tojásokkal a kezemben.
   - Hát... Ne haragudj! Nagyon szeretem SeHunt, de ez az egész annyira összezavar - kezdet el beszélni. - Tényleg annyira sajnálok mindent. Ha akkor nem akadok ki, akkor nem történt volna meg. Kérlek bocsáss meg - hangja egyre vékonyabb volt és láttam, amint szemei csillogni kezdtek.
   - Hé - tettem le a tojásokat és odamentem hozzá. - Nehogy sírni kezdjél egy ilyen kis semmiség miatt - fogtam meg és magamhoz öleltem. - Minden okkal történik a világban - kezdtem el simogatni hátat. - Nem haragszom. Már rég megbocsájtottam. Ne legyél kis butus - nyomtam egy puszit hajába. - Ne sírj, jó?
   - De annyira fáj. Ne haragudj, tényleg - egyre erősebben ölelt magához és éreztem, hogy megbánta azt a napot, amikor minden magyarázat nélkül ott hagyott az udvaron és nem akart tudomást venni rólam. Megjelent előttem alakja, amint sétált el tőlem, egyre messzebb és messzebb, az én szívem meg egyre kisebb darabokra tört. - Kris. Kérhetek tőled valamit?
   - Nem haragszom - simogatom hátát. - Bármit kérhetsz.
   - Akkor is megkérhetlek rá, ha egy önző kívánságom van?
   - Persze. Nekem is vannak önző kívánságaim.
   - Akkor... Megcsókolhatlak?
   Mikor ezt a mondatot meghallottam megdermedtem. - N-nem lesz belőle gond..? - néztem le LuHanra.
   Válaszként csak megrázta fejét.
   - Biztos? - kérdeztem rá még egyszer és kissé elhúzódtam, hogy láthassam arcát
   - Biztos - felelte és kezét felvezette mellkasomról, egészen arcomig. Szinte levert a víz közelségétől, és attól, hogy nem lehetett az enyém, és egy nyamvadt csókhoz is, engedély kellett.
   - El fogod mondani Sehunnak? - kérdeztem ahogy kezemet derekára vezettem.
   - Nem... Nem tudom.
   - Elmondhatod neki ha akarod. Nem kell eltitkolni előle, ha nem akarod - emeltem meg egyik kezemet és arcára helyeztem.
   - Uhm - bólintott, majd szemeimbe nézett.
   - Gyere - megfogtam meg kezét és felfelé kezdtem húzni a szobájába. - Nem szeretném, ha anyukád látná - húztam be a szobájába, majd becsuktam ajtaját.
   - Nem hiszem, hogy zavarná. Nagyon szeret téged...
   - De elég furcsán nézne az ki, hogy a volt barátoddal csókolózol miközben barátod van - mondtam és közelebb húztam.
   - Sok fura dolgom van, mióta szakítottunk.
   - Ezt hogy érted?
   Vállat vont. - Ha mindet elmondanám, nem tudnék neked meglepetést okozni. - mosolygott rám.
   - Miért? Meglepetést akarsz okozni? - mosolyogtam nagyban, miközben közel húztam magamhoz.
   - Az legyen a jövő zenéje - kacsintott egyet és a mosolya csak egyre szélesebb lett.
   - Szóval még akarsz velem találkozni?
   - Persze...
   - Ennek örülök - mosolyodtam el. - És még mindig szeretnéd, hogy megcsókoljalak?
   - Tegnap óta másra sem vágyom..
   - És hogy reagálsz arra, ha azt mondom én is? És nem csak tegnap óta akarom.
   - Akkor azt ajánlom, minél előbb tedd, mert már nem bírom tovább.
   Elmosolyodtam és egyből a már jól ismert ajkakra hajoltam. Egyszerűen megőrültem már hogy nem érhettem hozzá. Ahogy az ismerős ajkak visszacsókoltak egyszerűen elolvadtam. Derekánál fogva húztam magamhoz és csókoltam szenvedélyesen. Nem akartam elengedni és képtelen vagyok már nem úgy gondolni rá, mint arra a személyre akit szeretek. Érzem, hogy így akart elbúcsúzni tőlem, de én nem akartam búcsúzni. Egyszerűen nem akartam, hogy vége szakadjon bárminek is. Nem akartam többé úgy találkozni vele hogy nem érhetek hozzá. Lassacskán kezdtem elválni tőle, de mindig visszatapadtam ajkakra. Nem bírtam elhagyni, annyira vágytam rá. Akartam LuHant. Nagyon is akartam.
   - Vissza foglak szerezni - suttogtam ajkaira, miközben elváltam tőle. - Még akkor is ha ezzel összeveszek Sehunnal - majd utoljára hosszan megcsókoltam. - Még mindig szeretlek LuHan.
   - Kris, én... Én is szeretlek, de... SeHunt is. Mindketten megdobogtatjátok szívemet és ez annyira... különös.
   - Tudom - nyomtam egy aprócska csókot ajkaira, utoljára. - Nem akarlak megbántani még semmi ilyesmi, de most.. muszáj elmennem.. Ha itt maradék mindig arra vágynék hogy megcsókoljalak, mint régen. Sajnálom - vettem le kezemet derekáról és kissé hátrébb léptem.
   - Kris! Ugye tudod, hogy én... Mindegy. Kikísérlek.
   - Fejezd be a mondatot - néztem bele szemébe. - Tudom, hogy te?
   Szavak helyett, csak megragadta kezemet és mellkasára helyezte, ahol szíve dobogott. Hihetetlen volt érezni, hogy a szíve milyen irdatlan tempóban vert, csak a csókunk miatt, mint régen. Csak miattam.
   - Régen éreztem ilyet..
   - T-tessék?
   - Régen éreztem azt hogy valakinek a szíve így dobogjon értem.. - hajtottam le fejemet.
   - Kris.... fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem...
   - Én sem. Most hazamegyek. Add át üdvözletemet Sehunnak. Majd megbeszélünk egy találkozást. Tudod a számom - nyomtam egy puszit homlokára.
   - Rendben. Kikísérjelek?
   - Ha szeretnél - mosolyogtam miközben elsétáltam mellette és felvettem a földről táskámat.
   - Szeretném.
   - Rendben - mosolyogtam, majd lementünk az előszobába. - Még mindig ugyan az a számod?
   - Igen. Még mindig az.
   - Ha valami van nyugodtan hívhatsz. Sehun számát meg tudod adni?
   - Köszönöm. Persze. Nem hiszem, hogy haragudna érte.
   - Csak gondoltam valamikor felhívom hogy találkozzunk. Eléggé sok mindent kell megbeszélnünk.
   - Elhiszem.
   - Úgy érzem ez lesz az utolsó.. - mondtam halkan.
   - Mi? Ezt hogy érted?
   Lehajoltam és ajkaira tapadtam, hosszasan csókoltam őt. Mikor elváltam tőle, ránéztem.
   - Még mindig szerelmes vagyok beléd LuHan. Vissza foglak szerezni - mondtam szemébe, majd megfogtam a cuccomat. - Majd találkozunk - mosolyogtam rá majd kiléptem az ajtón és elindultam hazafelé.
   Ahogy bandukoltam az utcán, felébredtek bennem a régi emlékek és a mai csókunkon kattogott az agyam egyfolytában. Azt mondta, hogy szeret. Még mindig szeretett engem! Nem bírtam elhinni azt a mondatot, de azt is mondta, hogy Sehunt is szereti, ezt nem is kétlem, de.. úgy éreztem volt még egy apró esélyem LuHannál, amit akár a javamra is fordíthatok. Egyszerűen boldog voltam, hogy ő is ugyan úgy vágyott arra a csókra, mint én, és nem csak egy nyamvadt szájra puszi volt, hanem egy hosszú és szenvedélyes csók, ami olyan állapotba vitt, amit magamról sem gondoltam volna. Újra képes voltam beleszeretni LuHanba, és ugyan úgy vágytam rá, mint akkor régen, amikor csak próbálgattam, hogy megcsókolom. Sosem gondoltam, hogy valaha újra fogom ezeket az érzéseket és érzelmeket élni, de nem bántam meg a tegnapi és a mai nap tettei közül, mert mindent jogosan tettem és tettünk. Az a csók, ahogy Lulu is gondolta biztos, a búcsúcsókunk volt, de én éreztem, hogy ez sokkal több volt annál. A fejemben nem tudtam volna összeszámolni az indokokat, amiért nekünk csókolóznunk kellett, de boldog voltam és éreztem, hogy ismét értelme volt az életemnek. Amióta rájöttem, hogy Kai megcsalt, egyszerűen képtelen voltam úgy élni az életemet, ahogy akartam, mert mindig hiányzott valami, egy aprócska kis öröm, de most végre megtaláltam, minden bajom és keserűségem okát. LuHanra éhezett a testem, arra hogy újból azokat az ártatlan Bambi szemekbe tudjak meredni, hogy apró kezeit foghassam, hogy végre magamhoz ölelhessem törékeny testét, hogy végre valahára, ajkunk egybe forrjon és soha többé el ne szakadjon a másiktól, de ezek most mind, csak egyszer kapta meg, soha többé nem lesz az enyém, a szerelme. Ott volt neki Sehun, a szerelme, akit mindenkinél jobban szeretett - legalábbis, én eddig arra következtettem -, de amikor ma megcsókolt, egyszerűen nem éreztem, hogy szereti Sehunt. Úgy éreztem, még mindig élt benne a régi szerelmünk, csak nem akarta bevallani magának. LuHan hihetetlenül jó szívű ember, és mindenki boldoggá akart tenni, de nem akart Sehunnal szakítani, mert mi megcsókoltuk egymást, egy év után. Ahogy beszélt Sehunról, éreztem, hogy tényleg szereti őt, de az a csók, mindent megváltoztatott bennem. Egyszerűen olyan elképesztő volt, ismételten érezni, azokat édes és puha ajkakat, felejthetetlen volt, még akkor is ajkain járt az agyam, amikor Suho és Chen arról kérdeztek, hol voltam az éjjel, mert volt szokásom, csak úgy nem hazajönni, de nem tudtam válaszolni, csak mosolyogtam nagyban, mint egy idióta és így telt el a szombati napom. Egész nap nem csináltam semmit, csak vigyorogtam és szerintem két barátomra a szívbajt hoztam, hogy fogalmuk sem volt ijesztő boldogságom oka. Hallottam, amint azon tanakodtak vajon Yixing volt-e az oka, de nem tudtak megfejteni.
   Eltelt a hétvége és én hihetetlenül boldog voltam, még akkor is amikor korán reggel kellett kelnem a suli miatt, de nem bírtam levakarni a mosolyt arcomról. Egyszerűen boldog voltam, de sosem gondoltam volna, hogy szerda délután ekkora meglepetés fog érni.
   Eszméletlenül gyorsan lehűlt a levegő, így fagyoskodva sétáltam hazafelé a külön órámról, amit az érettségi miatt vettem fel, de nem számított az érettségi, csak arra gondoltam, minél előtt legyek otthon a meleg lakásban, ahol kiolvadhatnak jéggé dermedt lábujjaim. Kesztyűmet helyettesítettem, számmal, amint ráleheltem kezemre, hogy ujjaim se fagyjanak el, mert nem volt kedvem otthon kiengedni őket, inkább nézek ki egy idiótának, minthogy otthon várjam, hogy fél óra után vannak ismételten ujjaim. Ahogy a jól ismerős házhoz értem, felbaktattam a lépcsőn és átfagyva kutakodtam kulcscsomóm után, hogy minél előbb bemehessek. Amint megtaláltam, bedugtam a megfelelő helyre és benyitottam az ajtón, de mikor beléptem, meglepetten néztem körül. Semmi lámpa nem égett, még Suhoék szobájából sem, pedig úgy tudtam itthon lesznek, mire hazaérek. Kissé értetlenül, csuktam be magam után az ajtót, majd tettem le hátizsákomat a földre, ami hangot adott jöttömnek, majd amint kissé elhelyeztem magamat, a kapcsolóhoz nyúltam, ami megvilágította az előteret, így elém tárult minden.
   - BOLDOG SZÜLINAPOT KRIS!!! - hallottam meg pár hangot, amint ezt a sort üvöltötték, én meg konkrétan szívinfarktust kaptam az ijedségtől. Amint realizáltam a dolgokat, vigyorogni kezdtem, ahogy végignéztem a kis csapaton. Mindenki ott volt, aki csak számított nekem. Ott volt anya és apa, akiket minden személynél jobban szerettem, akkor ott volt Suho, az én legeslegjobb barátom, aki a világot jelentette nekem, akkor Chen, akit amióta csak megismertem, nagyon kedveltem és örültem, hogy boldoggá teszi az én barátomat. És akkor ott volt az a két személy, akikre egyáltalán nem számítottam, ott álltak egymás mellett mosolyogva, és csak néztek engem. Egyszerűen nem tudtam, hogy örüljek vagy nem, mert a két személy egyike volt az a személy, akibe szerelmes voltam, de a másik egy nagyon jó barátom volt. Ahogy végignéztem a társaságon, a világ legszerencsésebb emberének éreztem magamat, mert ilyen nagyszerű családom és barátaim voltak. Mosolyogva léptem beljebb és feltettem egy egyszerű kérdést.
   - Ki volt az a nagyon okos, aki ezt megszervezte? - kérdeztem, ahogy vigyorogtam, majd amikor mind ugyan arra az emberre mutattak és mondták a nevét, vigyorom egyre nagyobb lett, majd azt a személyt, aki felelős volt örömömért, magamhoz öleltem. - Köszönöm szépen - szorítottam meg szorosan barátomat és képtelen voltam elhinni, hogy tényleg megtette ezt értem.
    - Nem kell semmit sem megköszönnöd Yi. Egy barátért mindent megteszek, aki a legjobb barátom - hallottam meg hangját, amit legutoljára szilveszter előtt hallottam egy nappal, és akkor láttam utoljára. Éreztem, ahogy szememet csípni kezdték sós könnyeim, de nem akartam ennyire érzékenynek tűnni, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont ő fog nekem bulit szervezni és főleg egy ilyet. Egyszerűen boldoggá tett.
    - Köszönöm - öleltem szorosan és éreztem, ahogy az ő szorítása is erősödött. Régen volt, hogy mi érintkeztünk és ilyen szinten, de úgy éreztem, most bepótoljuk az elvesztegetett időt. Hosszú évek óta nem hallottam róla semmit és most már az életem része volt, ismételten, aminek nagyon örültem. Hiányzott már az idétlen mosolya és az a fajta bolondsága, ami mindig meg tudott nevettetni. Hiányzott már Sehun.

   - Ha itt fogod elsírni magad, komolyan mondom megcsikizlek - mondta nevetve, mire csak megbökte oldalamat és tettére csak ugrottam egyet.
   - Ha azt meg mered tenni, esküszöm megbánod - vigyorogtam rá, mire nevetésbe törtünk.
   - Na itt van az a Yifan, aki az én legjobb barátom - mondta mosolyogva és felnyúlt fejemhez, hogy összeborzolja hajamat, de elkaptam csuklóját.
   - Na akard, hogy összetörjelek mindenki szeme láttára - mosolyogtam nagyban.
   - Gyere ki a hóra, rendezzük le ott - vigyorgott és már húzta is vissza kezét, amit készségesen elengedtem.
   - Hülye - nevettem bolondságán, majd körülnéztem a társaságon. Anyákhoz siettem és szorosan magamhoz öleltem őket, majd Suhoék következtek és végül LuHanhoz léptem. Nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen, mivel rajtunk kívül senki sem tudott a csókról, sem arról, hogy együtt aludtunk, így kicsit bátortalanul hajoltam hozzá, hogy megöleljem, mire ő bátran ölelt át.
   - Boldog szülinapot Kris - suttogta fülembe és hogy senki se lássa egy aprócska puszit nyomott arcomra. Arcom szinte égni kezdet és nem bírtam elengedni.
   - Köszönöm - suttogtam én is és öleltem tovább.
   Nagyon szeretlek kis Bambim.